Tizenhét

Sűrű, fehér köd van körülöttem. Minden lélegzetvételkor a hideg, fagyos levegőtől rázkódom, a fogaim összekoccannak a számban. Úgy érzem, megfagyok. Sötét van, semmi nem hallatszik, csak szapora lépteim zaja, ahogy belesüppednek talpaim a puha hóba. Fáj most lélegeznem, szinte kába vagyok. Minél több időt vagyok kint, annál jobban hasogat a fejem. De ezt is csak távolról, homályosan veszem észre, és csak tovább taszít mélységes szomorúságomban. Lassulnak lépteim, mert rájöttem, nem tudom, hova tartok. Csak a sárga lámpák fénye világítja meg előttem az utat, sehol senki, egyedül vagyok. Egyedül vagyok a titkokkal, amiket rám bízott valaki, de nehéz velük megbirkóznom. Rám telepszenek, elnyomnak engem, lefedik a valóságot, amitől elmosódnak előttem a színek, a formák. Homályos lett az út, mire ráeszméltem, hogy a könnyektől nem látok. Nem akartam továbbmenni, mert akkor magyarázkodnom kell majd. Hát tovább lassultam, de a sós könnyek a nagy hidegben lassabban folytak, mint szerettem volna, szinte rám fagytak a cseppek. Bár kint hideg volt, belül úgy éreztem, éget valami. A torkom kiszáradt és kapart, próbáltam köhögni, de csak rosszabb lett. Tehetetlen voltam. Hagytam, hogy tovább mardosson a sírás, gondolataim messze jártak. Elképzeltem, milyen lenne nélküle, hogy mit éreznék, ha titka beteljesedne, és ő már nem érezne semmit. Egyedül lennék, sokkal jobban, mint most. Lehet valaki jobban egyedül, mint eddig? Lehet valaki annyira nyomorult, hogy magában álljon szótlan a hóesésben, teljes kétségbeesésben?

Ekkor már nem mentem tovább. Meg kellett állnom, hogy rájöjjek, még élek, még itt vagyok, és körülöttem itt a világ. Igaz, nagyon, nagyon elhagyatott most minden, és nem szabad feladnom. De olyan nehéz... nem akarom felfogni. Le fogom tagadni ezt az egészet. Egész egyszerűen nem veszek róla tudomást, így a legkönnyebb. De ezen a súlyos, fagyos éjszakán, nem lehetett kikerülnöm. Mert minden körülöttem erről a titokról szólt. Egymagamban, magányban álltam hát tovább, és hagytam, hadd temessenek be engem a hópihék, hadd hozzanak megnyugvást az én megszakadt, kifacsart szívemnek. És újra eleredtek könnyeim, most erősebben, mint valaha. Csorogtak lefele arcomon, meleg ujjakként simogattak, de nem hagytak feledni. Nem enyhült belső kínom, tovább égtem. Szerettem volna elfutni innen, magam mögött hagyni a tudást, és az egész gyötrelmes estét, de nem bírtam mozdulni. Súlyos teher volt rajtam, megbénított, ledöntött lábamról, kiterültem hát a hófedte földön, háttal a fagyos talajnak. Éreztem, ahogy a langyos könnyek most a fülembe folynak, és ekkor elmosolyodtam. Ez mindig jó érzés volt, a végét jelentette a sírásnak, ha feküdtem, és a könnycseppek csiklandoztak. Ehhez most megannyi hópihe társult, amik bevonták arcomat, felizzítva a kis folyamot, olyan volt, mintha patakzott volna a könnyem, de már alig sírtam. Hagytam, hadd simogassák a hópihék az arcom, megvigasztaltak engem. Már érzékeltem a külvilágot körülöttem, a fagyos levegőt, a nyirkos talajt. És léptek zaja hallatszott mögöttem, még távolról, de közeledett. Felugrottam hát, kinyújtoztattam lábaimat, hogy visszatérjen az élet beléjük. Letöröltem könnyeim, és az olvadt havat az arcomról, és mélyet lélegeztem. Nem voltam boldog, csak nyugodtabb. Nem voltam elégedett sem, mert nem lehettem az: nem oldódott meg semmi, nem változott meg semmi, de már nem voltam annyira nyomorúságos, csak rájöttem: még nem vagyok egyedül. Még vannak titkaim. De néha, mint most, összeroppanok alattuk.

- tori -