Tizenhét

Első parancsolat: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” 

Egy idő után a szoba magánya válik a legfőbb ellenséggé. Persze, sokszor próbáltam már kitörni – de minek. És igazából be kell vallani: nem maga a szoba az ellenség. Gyermekkorom tárgyai – akkor tizenkét éves tárgyak, mostani szemmel jóval idősebbek harmincötnél is – kedvesek voltak nekem olyan szempontból, ahogy kedvesek lehetnek a régi, ügyetlen gyermekkézzel szétpingált kifestőkönyvek, amiket csupán a nosztalgia tesz elfogadhatóvá – igazából semmit sem érnek.

Persze ott voltak a többiek, a barátok. Haverok. Nem is… ők. Nem mondanék rájuk semmilyen jelzőt, hiszen nem is volt bennünk semmilyen közös. Voltak ők, és voltam én. Körülbelül erről szólt az időszak, melyet túl kellett élnem valahogy. De a boldogság legkisebb morzsája nélkül ez igencsak nehéznek bizonyult.

Sokszor hallgattam éjszakákon keresztül, ahogy a jóval idősebbek – hihetetlen, hogy akkor szülőkként emlegettem őket, ha valaki kérdezősködött felőlük – dorbézoltak kint, a konyhában, nappaliban, majd a saját szobájukban. És a kényszerű hallgatás mellett akaratlanul is elmémbe ásta magát a gondolat: ki is vagyok én, hogy ennyire nem érdeklek senkit? Aztán jött az a bizonyos éjszaka, nem sokkal azután, hogy a szobám vált a legnagyobb ellenségemmé.

Az egyik dorbézolás után a kíváncsiság kicsalogatott a ketrec magányából, hogy megtudjam: mi lehet az, ami ennyire képes elfeledtetni az emberrel azt, ami körülveszi. Az asztalon gőzölgő sokaság első pillantásra undorítóan hatott – és ez az első benyomás nem is változott soha. Kiráz a hideg, ha belegondolok, de nem tehettem mást. Egymás után fogytak a pohárfenék őrizte maradékok, mindegyik után egyre rosszabb és rosszabb volt. És mégis, megtanultam valamit: megtanultam élvezni azt, amit sohasem tudtam. És ekkor éreztem először azt, amiről addig csak álmodoztam: kiutat találtam!

Az éjszakai túrák egyre gyakoribbá váltak, a végén már minden egyes alkalmat megragadtam, hogy menekülhessek. De ezzel együtt egyre nagyobb csalódás volt felébredni reggelente azzal a borzalmas érzéssel, hogy minden kezdődik elölről. Újabb reggel, újabb kirándulás vissza a lehetetlen valóságba, melynek elviselhetősége fokozatosan romlott. Később hallottam, hogy a lét akkor a legelviselhetetlenebb, ha érezteti magát. Én nem akartam semmit sem érezni. És ekkor nyitottam.

Az addigi haverok – ők – hasznosnak bizonyultak ebből a szempontból. A hivatalosan szülőknek bejegyzett személyek időközben egymás elhagyásáért küzdöttek, én pedig már tudtam, hogyan menthetem meg magam a következményektől. Elhagyom a világot. Tudtam, hogy mi segített, így azt is tudtam, miben bízhatok. Ahelyett, hogy fizikai létem terhével könnyítettem volna a Föld súlyán, inkább felfedeztem egy másik valóságot, és biztos, ami biztos alapon – magamba is fecskendeztem.

Már nem érdekelt, mit tesz a két elveszett a háttérben, de én sem érdekeltem őket. Mindenki haladt tovább a saját útján, persze én csak nevettem rajtuk, hiszen tévúton jártak, ez egyértelmű volt. Ebben az időszakban szerencsésnek éreztem magam, hiszen én szokatlanul hamar megtaláltam a megoldást. Megtaláltam az egyetlent, és hívővé váltam. Hittem, hogy ez az egyetlen megoldás, hittem, hogy ez mozgatja a földet, a zseniális elmét, ez formálja a követ, szüli a gondolatot, oldja meg a problémát, igazítja a hibát, nyújtja felém az elérhetetlent, eldobja tőlem a szükségtelent, megadja, mire vágytam – az élhető életet. És csupán egy kis pénzre volt ehhez szükség. Semmiség.

Miután anyám kidobott – azazhogy vett nekem egy lakást, de hát eltoltam pár év alatt, tudhatta volna… -, pár órás tarhálásból összejött az összeg mindenre. Persze ahhoz, hogy elkezdődjön a nap, mindig szükség volt a kulcsra. Nem tagadom, nosztalgikus típus vagyok: fél liter bor reggelente és már indulhatott is az álmodás. Utcák, terek, teraszok és egek. Főleg. Persze mindig becsúszott egy-két változatos lehetőség, amit néhányszor ki is használtunk, de manapság már nem szoktam lopni – olyan gyakran.

Most egész jól elvagyok. Apám már nem él, a múltkor mondta anyám, mikor találkoztam vele a kemo előtt. Csak összefutottunk, nem húztuk egymás idejét, azóta úgy tudom, el is költözött – föl a fővárosba. Végül is ez mindegy. A lényeg: ez a kilencedik rehabom, szóval most már sikerülnie kell. Legalábbis a haverjaim, barátaim ezt mondogatják. Igazából nem értem, miről beszélnek, hiszen nekik a legkevésbé érdekük, hogy otthagyjam a valóságunkat – mindig párban lehet a leggyorsabban megkeresni a szükséges pénzt. Mindenesetre már vagy három hete megy a térítgetés, szigorú törvények szerint kell élnem, de hát sokszor próbálkoztak már, nem fog menni nekik. Úgyis lelépek idő előtt, ahogy eddig mindig is. Hagyomány, ha mondhatjuk így.

És miért ne mondhatnánk, hiszen – mint azt fentebb említettem: nosztalgikus típus vagyok.

-latyak-