Tizenhét

Az úton több száz méteres porfelhőn törik meg a fejünk fölött vakító alföldi nap égető sugara. A négy elszánt kölyök vadul teker végig a rozoga földúton az apró házak között, biciklink kereke ide-oda pattog a kövek kiszámíthatatlan erdejében. Az izzadság apró erei végigaraszolnak poros arcunk vonalán, de mi ezzel nem törődünk a sebesség keltette enyhe menetszél tüzében. 

Végül lefékezzük bringáinkat és mind a négyen összegyűlünk egy vadalmafa szerény árnyékában. Kétkerekűinket ledobáljuk a közeli árok oldalához, és fáradt mozdulatokat produkálva hajtjuk neki hátunkat ideiglenes fedezékünk törzsének. Négyen ülünk ott a messzeség csendjében, tekintetünk a négy égtáj kietlenségét fürkészi. A távolban egyikünk megpillant egy apró kiemelkedést a látóhatár vonalában. Egy másik fa.

Még heverészünk pár percet, amíg verítékünk felszikkad, és mindenki elrágja a szájába vett vékony fűszál végét. Majd újra nyeregbe pattanunk és tovarobogunk a messzi sziget által kecsegtető hűsítő árnyék felé. Persze a porfelhőnket sem felejtjük itt, magunkkal húzzuk új úti célunk felé.

Mikor közelebb érünk, akkor vesszük észre, hogy ez nem is akármilyen fa: egy gyönyörű szilvafa lógatta fonnyadozó leveleit az alatta elterülő, napfénytől kímélt, kiégett föld felé. Ez örömmel tölt el minket, hiszen a fárasztó rohanás közepette megéheztünk, így most pótolhatjuk az elvesztett erőnket.

Egy fél óra elteltével jókora szilvamaghalom magasodik pár lépésre a fától, mi pedig jóllakott képpel terülünk el az árny mélyében. Madarak pattannak ki a lombozat rejtekeiből, hogy aztán merész hullámokat vetve nézzenek szembe a fentről ránk tornyosuló kékség méltóságteljesen tovavonuló nyájával. A levegőben tovanyilalló énekesek altató szerzeményeitől eltekintve a csönd betölti a teret és minket is odanyom a földhöz, a fáról lehullt gyümölcstenger közepébe.

De nekünk mindez nem elég, így rövid tanácskozás után újra megmarkoljuk a kormányokat, és minden nyugalmat megtörő csörgés és homokvihar közepette továbbszáguldunk újabb kiszemelt célunk felé.

Végül megérkezünk a falu ezen utcájának végéhez, ahol a környék legmagasabb pontja állt nagy büszkén. Imre bácsi jó egy fejjel nőtt mindenki fölé, most valahonnan fentről tekintett le ránk, fáradt utazókra. Mi illendően köszönünk, de robogunk is tovább, hiszen dolgunk túlontúl sietős ahhoz, hogy időnket holmi érdektelen beszélgetésbe öljük. Imre bácsi pedig csak áll tovább, oldalát a kapu egyik felének támasztva, beszippantva pipájának lassan kígyózó füstpamacsait.

Nem sokkal az utolsó ház után elérünk végső célunk elé: egy apró dombhoz, ami a falu melletti földek szegélyét volt hivatott díszíteni. Magassága nem volt még ahhoz sem megfelelő, hogy valaki közülünk esetleg megbújjon mögötte, de nekünk ez volt, így használtuk is arra, amire való volt: felfutottunk a tetejére és ott hasra vágva magunkat legurultunk a másik oldalán. Ebből állt ez az ötletesnek nem mondható játék, de mi akár órákig is elszórakoztunk vele.

Dani nem is kíméli magát, szinte a bicikliről vetődik a domb felé, és szaladtában kétszer is majdnem megbotlik a saját lábában, még a domb teteje előtt. Aztán valahogy felér és hirtelen eltűnik. Csak a féktelen visítozásból átváltó víg nevetésből tudjuk, hogy szerencsésen megérkezett a másik oldal aljához. Mi sem várunk tovább, követjük példáját és szaporán gurulunk utána. Így el is telik a délután nagy része. Közben Isti kicsit elszomorodik, mert elfelejtette, hogy magával hozott néhány szilvát úgymond „útravalónak”, és ezek a gyümölcsök a nagy gurulások közepette szépen sorban szétnyomódtak a zsebében. Nem volt egy gusztusos dolog ezek után belenyúlni a nadrágzsebébe, hogy csendben szitkozódva kipakolja onnan a megmaradt masszát.

De a nap még tartogat izgalmat, nem is akármilyet. Dani bejelenti, hogy ő most egy rendkívül különleges gurulást fog bemutatni. Mi persze kíváncsian felsorakozunk a domb mellett, hogy lássuk a produkciót. Dani komoly arccal lenéz a kiégett fűcsomókra és összpontosít a mutatvány előtt, ahogy azt a cirkuszban látta múlt héten. Végül noszogatásunkra hajlandó nekiiramodni és mikor felér a domb legmagasabb pontjára, egy bukfencet vetve kezdi meg merész tovagurulását egészen a másik oldal aljáig – ahol egy általunk eddig óvatosan kikerült csalános mereszti égnek élénkzölden virító leveleit. Dani pedig pont megtalálja a közepét és bukfencestül, mindenestül belevágtat.

Ami azután felhangzik, bizony nem az eredetileg várt vidám nevetés – legalábbis az ő részéről. Szegény Dani még később is megemlegeti ezt a napot, amikor úgy visszük haza, mint egy háborús sebesültet. A néhány perc alatt megjelenő apró piros, viszkető pontok Danit képtelenné teszik bármilyen haladásra, így hárman cipeljük vissza a faluba, kétkerekűinket hősiesen hátrahagyva. Sebesültünk szemeiből dús vizű erekként tör elő a könnyzivatar, mely medret talál fájdalomtól eltorzult arcának árkaiban.

Úgy sietünk, ahogy bírunk, de a meleg bizony erősen hátráltat minket, igaz, a nap már nem felülről, hanem kicsit már a hátunk mögül is tűz felénk. Iránytűként követjük hosszú árnyékunkat, mely végül elvezet a legelső házhoz: Imre bácsihoz. Az öreg jót nevet mikor meglátja pórul járt társunkat, majd átveszi tőlünk és beviszi a házba asszonyért kiáltva.

Ahogy a sírás hangjai elhalkulnak, mi egymásra nézünk, és egyetértve visszavonulunk a baleset helyszínére. Itt minden újra csendes és nyugodt, mintha semmi sem történt volna vagy fél órával ezelőtt. Mindhárman felpattanunk járgányunkra, és bosszúból többször egymás után áthajtunk a csalánrengetegen, közben persze vigyázva, hogy nehogy minket is sérülés érjen. Végül megelégszünk tettünkkel és elindulunk hazafelé, én fél kézzel Dani biciklijét is tolva.

Visszafele találkozunk Imre bácsival, aki tudatja velünk, hogy barátunk már hazament és minden rendben van. Erre mi megnyugszunk, és az út mellett még szedünk egy kevés szilvát, hogy elvigyük Daninak, mondván: ettől biztos gyorsabban meggyógyul.

- latyak -