Tizenhét

A panelházak között babgulyás illata száll. Vasárnap délelőtt van, verőfényes tavaszi nap. Elsőre olyan érzésünk támad, mintha az egyik közeli ház konyhaablakán keresztül szökne meg a tartalmas étel esszenciája, de az igazság teljesen más. A közeli kocsma teraszán rotyog a gulyás. A népélelmezés egy sajátos formája.
Édesapám gyakori vendég itt. Olykor én is betévedek ráérős hétvégéken, iszogatok és beszélgetek. Filmekbe illő karakterek és hatalmas sztorik elképesztő mennyiségben. Húsz perc se telik el, és az ember már hangosan kacag egy vicces anekdotán. Jó ott lenni, bár néha sok szomorú sors ölt testet a szemem előtt, és ilyenkor gyakran elgondolkozom az élet kilátástalanságán, a jó emberek egyszerűségén. A kis kocsmák közösségformáló ereje, a barterüzletek táptalaja, a betyárbecsület és régi cimborás búfelejtések, ezek mind megtalálhatók ebben a kis presszóban, amiből talán annyi van, mint égen a csillag, mégis mindegyik egy kicsit más. A hely kínálta életérzés egységgé kovácsolja az állandó vendégkört, mindenki ismer mindenkit, mindenki kölcsön ad mindenkinek és mindenki bízik mindenkiben. Furcsa szövedéke ez családi és baráti kapcsolatoknak, melyek valami láthatatlan összetartó erőnek köszönhetően sosem esnek át a ló túlsó oldalára, senkivel sem szalad el a ló, és hogy több lovas hasonlatot ne használjak, elég, ha csak annyit mondok: az íratlan szabályok itt tökéletesen működnek. Így alakult ki a főzés hagyománya ezen a kis füstös helyen. Engem egy kicsit a szomszédünnepre emlékeztet. Mi is gátolna meg minket abban, hogy gyakrabban jöjjünk össze a körülöttünk élőkkel?!
 

A jó idő beköszöntével minden hétvégén előkerül a bogrács és a gázpalack. A menü változik, bár sok opció nincs. Babgulyás vagy pincepörkölt. Na, de ezeket mindenki szereti. Olykor előfordul, hogy gyrossütésre adják a fejüket, ez a ritkább eset. Ennek kivitelezése ugyanis némileg kacifántosabb. A bográcsba csak belemegy minden jó, aztán kijön az egy nagy jóság. Egyszerű és nagyszerű. Nem tudom, pontosan mi alapján is lövik be mindig az éppen elegendő mennyiséget, de sosem volt még olyan, hogy valaki éhen maradt volna. Általában 300 Ft a fejadag, aki enni szeretne, ennyit dob a közösbe, de ez sokszor csak irányadó. Nem mindig és nem mindenkitől kéri el ezt a kis pénzt az alapanyagokba invesztáló személy. Ezért is mondtam, hogy a népélelmezés egy sajátos, ugyanakkor olcsó formájáról van szó. Egy szó, mint száz, mindenki eszik, iszik, beszélget, és jól érzi magát. Formálódik a közösség, és ez szép is, hiszen - bár kocsmáról van szó - mégsem a feltétlen lerészegedés és „csúnyáskodás” körül forog minden. Szertartásos, szabadtéri programként a főzés nyújt egy olyan extra élményt, amely kiemeli a helyet a sivár hétköznapok közül. Ilyenkor a panelházak árnyéka tovatűnik és marad a puszta boldogság. Lakótelepi endorfintermelő tevékenység. Lehet gyakorolni kortól és nemtől függetlenül.
 

- den-