Tizenhét

Hangos robajra lettem figyelmes az éjjel. Az előszobában található beépített szekrényünknek jellegzetes hangja van, mikor egy kicsit nekikoccan az ember, mondjuk a könyökével kabátfelvétel közben. Viszont tegnap, mintha valaki a bútort betörőnek nézve nekiugrott, sőt, nekiszaladt volna az ajtajának. Éjfélt ütött a csodálatos fekete vekker, a terep is jól láthatóan sötét volt odakinn, az előszobalámpa mégis offon tétlenkedett. Első gondolat: Anya/Apa vécére indulván, az éjszakai koordinációs zavaroktól és félálomban végzett tétova léptektől megzavarodva, közelebbi kapcsolatba került a már 25 éve masszívan velünk élő szocialista szekrénnyel. Feltevésem helyesnek bizonyult. 

(Anya épp aznap tért haza Kincsem mamám 2 napos ápolgatása után. Kincsem mama. Mert neki mindig én voltam az ő kincse. Jó hallásom révén pedig első szavaim között ott feszült a „Kincsem”, a mama meg hirtelen Kincsem mamává avanzsált. Másnak Rózsi mama, nekem Kincsem. De a sztorinál maradva, melynek nem meglepő módon sarkalatos pontja ez a kitérő, el kell mondanom, hogy a mama beteg lett. Láz, hasmenés és hányás. A hármas kombó, amitől még egyenként is óvakodik mindenki, nem ám még tobzódjon az élvezetekben. Anya aggodalmának hangot adva kijelentette, hogy a mama idős és beszámíthatatlan állapota indokolja a pár napot, amit gyógyulásáig nálunk kell töltenie. Apa nem, anya de, apa nem, anya de, apa nem, anya megsértődött, apát nem érdekelte, anya ment a mamához. Visszatérte után kezdődött a baj. Szédüléssel és rossz közérzettel kísérve tért aludni drága jó anyám, apám pedig gyanakodott.)

Mint mondottam volt, éjfél és hangos robaj, majd pedig néma csend. A vécé ajtaja nem nyílik. Kezdett gyanússá válni, de nem gondoltam rosszra. Pár perc múlva a villany felkapcsolódik és apa tétova, álmos hangját hallom, ahogy anyát kérdezgeti: „Hát mi van, mi a baj?” Anya földöntúli nyögdécseléssel összefüggéstelenül beszél, én nyitom az ajtóm és látom, hogy a földön ülve, mit sem tudva magáról agonizál. Hirtelen nem tudtam hova tenni a dolgot. Fogja a fejét és össze-vissza motyog: „Jajjj elesdeeeem, fúú fúúú hányni fogooőőőő!” Nos, mondanom sem kell, a baj megtörtént és a tünetek a mamáéra hajaztak. A vírus már a lakásban tartózkodott. Anyát a csaphoz segítettük, megmosta az arcát, kicsit fel is frissült. Miután visszafeküdt, mi még takarítottunk kicsit és megtárgyaltuk az élet dolgait. Persze csak amit egy ilyen eset után, éjjel 1 óra fele megenged a józan ész, és aztán mi is aludni tértünk.

Reggel megébredtem, laptop fel, koffeinmentes Mutemath, irány az Ikeamentes konyha, megfőztem a koffeines kávét. A kotyogó hangos kotyogása és a kicsit sem dáuegberc reklám hangulatú kávéillat terjengése általában mindig apa ébredését eredményezi, de az „öreg” most nem nagyon volt aktív. Lecsúszott két csésze, szólított a természet. „Oh, azok a szép reggelek!” Dolgomat elvégezvén anyám sápadt arca volt az első, amelyet megpillantottam az illemhely elhagyása után. Érdeklődtem hogyléte felől, de a holtak hajnala életérzésnek így is világosan le kellett volna jönnie az arcáról. Közölte, hogy apa 2 órával az ő ominózus esete után, „Tegnap éjjel belekiabáltam a kagylóba. Kijött belőlem minden!” egy, a Tankcsapda nevű zenekar egyik dalában elhangzó mondatot adta elő, élő egyenesben. Hirtelen mindketten ápolandó személyekké váltak. Lefőztem egy kübli zöldteát, anyától átvettem a bevásárlólistát és a pénzt.

Következő állomás: Spar. A 007-es biztonsági őr már érkezésemkor felcsillanó reménnyel a szemében várt, hátha elkap egy sütőpor elemelése közben. Édesek ezek az emberek. Na, de gyors pillantás a listára: répa, krumpli, ropi, háztartási keksz, ásványvíz. Igazi szocreál. Bevásároltam, mentem még pár gyanús kört, megjárattam James Bondot, aztán a kasszához osontam. Csókolom, jó reggelt, fizetés, csókolom, viszlát. Volt még egy feladatom az újságos néninél. Anya telefonjára egy 1500 forintos feltöltés lebonyolítása. Csókolom, jó reggelt, telefonszám, zöld gomb, blokk aláír, csókolom, viszlát. Itt történt, a Tölgyfa borozó és az újságos közti 10 méteres szakaszon, hogy egy hatalmas kucsmás orosz húzott el előttem, át a járdán, majd pedig végig fel a füvesen a Fema felé. Trojkával. Hó már nincs a pécsi tajgán, ő mégis szélsebesen, minden akadály nélkül suhant át a tájon, aztán eltűnt. Talán csak az elmémen vonult át, megtréfálva képzeletemet. A név, amely ekkor eszembe jutott, nem volt más, mint az én új hősöm neve: Nyikoláj Csumacsenkó. Azonban az ő kalandjai még csak most kezdődnek.  

- den -