A rács hangos zörgéssel rázkódott meg a becsapódó labda hatalmas erejétől. A fiúk fociztak. 14 évesen, a 70-es évek közepén, egy kis dühöngőben. Kislány lógott a parkoló mellett felállított vas szőnyegporolón, testvére lökte előre-hátra. Jobb is volt az mászókának, mint szőnyeget porolni. Édesanyák pillantgattak ki a konyhaablakokból, hogy megvan-e még a gyerek, vagy „Irdatlan bácsi” szavaival élve: „Megnézték, hogy rossz-e a gyerek vagy nem jó.”
A nyár még az elején járt. Frissen elvégezve az általános iskolát, Józsi már tudta, hogy a következő állomás a vegyipari szakközép lesz. Nem igazán törődött vele. Ő maga idegenkedett tőle, de apja szigorú volt, ősmunkás, ősbányász. Evidens a kétkezi munka kitanulása. Most azonban még övé volt a nyár, a lakótelepi dühöngő és mellette az éppen akkor épülő, tűzoltóvíz-tározó. Józsi többször hajtott bele biciklivel. Fel, aztán le, fel, aztán le. Épp olyan volt, mint egy félbevágott üreges golyó, aminek alsó fele a földben pihent. A telep nyújtotta egyszerű varázslat.
Aznap korán, már reggel 9 felé elég meleg volt a levegő. A Nagy Lajos király útja mellett lévő három nagy tízemeletes egyike előtt találkoztak a fiúk. Ketten voltak és a labda. Józsi és Feri. A sárgára festett rácsokkal szegélyezett, kis futballpálya már hívogatta őket. A közelben nem volt semmi más, fiúknak való hely, ahol jól érezhették volna magukat. Biciklije csak Józsinak volt, de a közös játékot nem cserélte volna fel arra, hogy pusztán egyedül tekerjen fel-alá.
- Apád? Otthon van? – kérdezte Józsi Ferit.
- Nincs. Anyám szerint öregapám kertjében csinálnak valamit. Nyilván a papánál megérett valami és azt szedik – felelte egyhangúan.
- Vagy csak boroznak! – hallatszott Józsi jellegzetes kacagással kísért megállapítása.
- Ja, vasárnap van. Isznak a férfiak. Na, add a labdát, mert nyakon váglak! – így Feri, és mindketten nevettek.
Feri egyszerű gyerek volt. Az kisember tudatlanságával szemlélte a Világot, és mivel sok kérdés vagy kétség nem merült fel benne, mondhatni, gondtalanul tengette életét. Józsi nem ilyen volt. Sokat olvasott, főleg szépirodalmat. Érdekelte a filozófia is, bár a bonyolultabb művek megértéséhez még ő maga is fiatalnak érezte magát. Agya viszont egy percre sem állt meg. Gondolkodott a rendszerről, amelyben élt, az emberek sorsáról és céljairól. A magáét még nem tudta, de szentül hitte, hogy több annál, mint hogy karosszérialakatos legyen. Anyja támogatta volna őt mindenben, de apja sajnos makacs ember volt. Az ő szemében a kétkezi munka megbecsülendő, míg minden más elmélkedés hasztalan. Józsi saját családjának és származásának börtönéből volt kénytelen végiggondolni életét és az elkövetkezendő éveket.
Tornacipők trappolása és hangos kiabálás verte fel az utca csendjét. Minden gól ékes bizonyítéka idegőrlő rácszörgés volt. A tarkóközépig érő hajak csak úgy lobogtak a nagy rohangálás közepette, azonban az izzadság délre mindkettejük haját eláztatta. Feri anyja, Detti néni lekiabált a hetedikről:
- Jó, hogy így 100 fokban is elvagytok a Józsikával, de a leves meg készen van.
- Megoldjuk mi az evést, anyus. Tartogasd az öregeknek azt a levest! – kiabálta fel némi gúnnyal a hangjában.
Anyus arcán a méreg és az azt kísérő, „hát jó, fiatalság, bolondság” beletörődő mosolya látszott, majd eltűnt az ablakból.
- Jobban belegondolva én tényleg éhes vagyok. Nem reggeliztem semmit – jegyezte meg Józsi.
- Én ettem egy kis parizert kiflivel. De tudod, mi van? A Hanzli Jani mondta, a múltkor, hogy a Dugóval kolbászzsírba mártogatott kenyeret ettek a piacon. Két forintért, kovászos uborkával.
- Akkor elég valószínű, hogy mi is így teszünk, pajti. De akkor rúgjuk még a bőrt, amíg bírjuk.
Eltelt a délután. Észre sem vették, és a játék csak úgy falta a perceket, órákat. Az idő változását csak saját árnyékuk áthelyeződése tudatta velük. Úgy 4 óra körül járhatott az idő, mikor Józsi a lábát a labdára téve megállította azt, és hóna alá kapva Feri elé lépett. Kezét barátja vállára tette és azt mondta:
- Adjunk a kolbászzsírnak, komám!
Akkoriban még nem a mai formájában ismert Piaccsarnok feküdt a városi buszvégállomás mellett, hanem az egész ottani terület egy nagy nyitott tér volt. Buszmegállók és standok keveredtek egymással. Portékájukat árusító emberek, hurka-, kolbász- és lángossütő bódék mindenhol. Egy hatalmas szocialista agora.
- A Hanzli azt mondta, hogy egy öregebb nőhöz járnak. Ő barátságos, nem úgy, mint páran. Volt, aki elzavarta őket.
- Na, de mit mondott, hol van, úgy mégis? Mármint mihez közel?
- A Mecsek felőli oldalon, a legszélén.
- Nem ő lesz az ott? Piros kendő van a fején. Ott, abban a fehérre meszelt fabódéban.
- Lehet. Kérdezzük meg. Maximum elzavar – mondta Feri.
A néni nagydarab volt, hatalmas mellekkel, nagy szőrszálaktól ékes bibircsókkal az arcán. Fején a már említett piros kendő, pocakján fehér kötény. Nem is tagadhatta volna le, mivel keresi a kenyerét. Foglalkozási ártalom lehet, hogy a kolbászsütők jól megtermett férfiak és asszonyok.
- Adjon Isten, néni! Az egyik cimborám szerint nap végén itt mindig jóféle kolbászzsírba mártott kenyérszeletek kaphatók olcsó pénzért. Igaz-e ez, vagy inkább hagyjuk magára? – kérdezte Feri nagy magabiztossággal a hangjában, laza mosollyal arcán.
- Téged se gyakran vághat szájon anyád, de a dolog igaz. 2 forint a kenyér. Csak ketten vagytok, csibészek?
- Oh, igen! Jó cimborák mindig ketten vannak. Két szeletet kérnénk, mellé kovászos uborkát.
- Rendben, de előbb hadd látom azt a 4 forintot.
Józsi volt, aki a pultra helyezte a pénzt. Pont annyit, amennyi kellett. A nő nagy, zsíros kezével elvette a pénzt és a köténye zsebébe csúsztatta. Majd megfogta a kétágú hatalmas kolbászsütő villáját és egy szelet kenyérbe szúrta. A rozsdavörös zsír felé közelítette, majd szép egyenletes mozdulatokkal beletunkolta. Így tett a másikkal is, aztán a két, kinyújtott karral váró gyerek tenyerébe helyezte őket, melléjük uborkát téve.
- Jó étvágyat, ördögök. Aztán el ne csapja a hasatokat!
- Nem olyan fából faragtak ám minket. Lakótelepi gyerek nem puhány gyerek. Csókolom a kezét, néni! – mondta az egyre távolodó Feri.
Józsi illemtudóbb volt:
- Köszönjük szépen. Csókolom.
Az ormótlan néni arcán meglepettség látszott, de mosolyogva vette tudomásul, hogy a két gyerek nem is annyira egyforma, mint amilyennek valójában látszanak. Feri nagyokat harapott a kenyérbe és az uborkába, szinte alig rágta meg, csak nyelte. Józsi apró falatokban, ízlelgetve fogyasztotta el a kenyér egyik felét. Mikor a feléhez ért, a közeli buszmegállóban ücsörgő, ismeretlen hajléktalant pillantotta meg. Ismerte látásból, mert mindig a környéken koldult. Tudta, hogy bár sok itt a kocsma, a pénzt mindig ételre költötte és nem szeszre. Valami megmozdult benne. Az addig éhes Józsi a kenyérnek ezt a felét már nem kívánta.
- Várj meg itt! – szólt az éppen az ujjait szopogató Ferinek.
- Hova mész, te hülye?
Józsi átszaladt az úton, egyenest a buszmegállóban ücsörgő emberhez és se szó, se beszéd, a fél kenyeret a kezébe nyomta, aztán elindult visszafelé. Az meg csak ült a csepegő zsírtól maszatos kézzel, és nem tudta mire vélni a dolgot. Józsi közben visszatért Ferihez.
- Mehetünk.
- Miiii? Mi van veled? Te mi…? Minek adtad oda neki? – Feri nem akarta elhinni.
- Már nem voltam éhes. Ennyi.
- De mi van, ha az a bolond valami kutyának adja, vagy valami? Nem lehetsz ekkora segg!
- Te még csak meg sem rágtad a te kenyeredet, csak nyelted. A kutya ugyanígy tenne – mondta cinikusan Józsi.
- Szóval egy kutyához hasonlítasz?
- Nem. De ne hidd, hogy az a kenyér nincs ott jó helyen. Ha egy hajléktalan eszi meg, ha egy kutya, valakinek végső soron a javára válik. Gondolj bele! Mi is csak maradékot élveztük 4 forintért. Semmivel sem jobb vagy rosszabb az az ember a padon, csak más, mint mi. És ez így van jól.
Feri innentől nem szólt semmit. Érezte, hogy most nem neki van igaza. Józsi pedig valami olyat könyvelhetett el a mai nap zárásaként, ami életének egy meghatározó szakaszának kezdete lett. Szeptemberben gimnáziumba ment.
- den -
RSS