Slamdarab egy felmondásban.
Helyszín:
Kertvárosi magaslaton álló magas lakon egy bágyadt egyén az ablak előtt állva konstatálja a reggeli történések fenemód félálomban megélt valóságát. Magában beszél, közben emlékezik.
Szimpla képlettel illette ezt a városrészt az élet. A kávé kotyogós, a ház pedig panel. Tipikus lakótelep, amit a lakó ellep, amit az egykor szeplőtlen szocreál valóság ellett. Betonlapokból konstruált életterek ezek, ahol többemeletnyi sors hever. Megroppannak egymás súlya alatt. Éjjelente talán hallani, ahogy nyögdécsel a vasbeton. Egyszer már akartam erről írni. Emlékszem, nem jött az ihlet, pedig úgy vágytam rá, hogy felderengjen valami törékeny, ami szótagimázzsá avanzsálhat, vagy rímképletet gyárthat rá az agy, hogy ha már a rím kép lett, lássa más is. Mégis rezignált maradtam. Egy utolsó, langyos, keserű sörkorty, amelyből megszökött a szénsav. Aztán egy napon, az utcára lépve ázott betonburkolaton kapott el bódulat. Ernyőmbe akadt a szél, és a kopottas, szürke fényben, cseppenként hangzott fel a panel-surround egy pocsolyanótába ágyazottan. Unalmat dörgött az ég és négy fal közé zárt megannyi tervet, míg az utcán tucatnyi kacér kacaj kocogott, felverve a tócsák mocskát. Önfeledt, ázott gyermekek rengették meg a vihar hitét, kétségbe vonva minden, villámcsapás írta dogmát. Kezükben vattacukorrá lett a fekete felleg, azt harapták vadul, győzelmet aratva.
Egyszer egy rekedt reggelen, mint amilyen ez is, reggae szólt az MR-en. A szemem nem rebbent. Karcos koffein robbant a kopott kotyogóban. Homokóra pergette le az utolsó szemet, és egy megbarnult pirítós hirtelen szárnyra kélt. Örömóda volt a vajnak, mert suhant kés, kent. Lekvárból épült légvárak rég arra vártak, hogy szájba érve értsék meg az éhség nyelvtanát. Odakint megindultak a malomvölgyi futótávokat kergető, elszánt sprinterek. Izmos szív, a tüdővel együtt táguló sporterekbe pumpált vért. Igény volt az oxigén. A ziháló lélek a fák közé érve rakott félre minden reményt, mert tudta: Messze még a vége! Most kávémat kortyolom. Csészém langyosan nevet fel, de a korty melege, fejemet lebegtetve még őrzi a pillanatot. Önző reluxa adta, rácsozott relaxban kémlelem a pécsi Kertvárost. Elégtételt véve nyitok hát ablakot a betonszagú látképbe és átlépve minden felesleges aggodalmon, ízlelem meg a Napkeltét. Fogaim közt megroppan a zsenge hajnal. Lédús gyümölcse az új napnak. Bár álomszuszék vagyok még, az álom szószékén most még is szószátyár szónokká válok én, lassan, de biztosan. Csészém már amúgy is üres.
Komment: A szöveg tegnap debütált a SZOBÁBAN. 21:30-kor kezdtünk és úgy volt, hogy 30 percet kapunk a verselésre. Annyira jó kis közönség verődött össze, hogy végül 23:30-kor hangzott el az utolsó vers. T.G. (Tengler Gergely), Színész Bob (Horváth Kristóf), Kövi (Kövér András) és én léptünk fel. Köszönet illeti a Foszfor-os lányokat, akik meghívtak minket vendégszerepelni. 3 hete Kövi keresett meg telefonon, hogy menjek velük 13-án slammelni. A téma pedig: Pécs, POszt, színház.
Bevallom őszintén, hogy kihívás volt a slam megírása. Több dolog miatt is. Ott van Kövitől a Pécs az Pécs, ami annyira sűrű, annyira esszenciális, hogy azt felülmúlni nehéz, ugyanazt leírni meg fölösleges. Rosszul fogalmaztam. Nem akarom én őt felülmúlni, csak a magam módján is emlékezeteset alkotni. A másik pedig, bár "pécsi vagyok, pécsinek születtem", nehéznek bizonyult tudatosítani magamban, hogy miért is fontos nekem ez a város. Az egyetem megkezdése előtti 24 évemet én masszívan Kertváros falai közé zárva töltöttem és ha úgy tetszik, ez most visszaütött. Panel-élményeim vannak. Lakótelepen élek, a Nevkoba jártam iskolába, anno a bandázás is tőlünk 2 percre a Szabó Ervin téren történt. Úgy gondolom, hogy bár Kertváros esetében sok tényező képezi részét az általunk oly sokszor említett "kollektív tudatnak", mégsem egyszerű ezeket előhúzni. Szokták mondani Kertvárosról, hogy Anti-Pécs. Építészberkekben nevezik így. A puszta közepére felrántott, kompakt képződmény, messze a történelmi belvárostól. Ettől függetlenül nekem és még sokan másoknak is ez jelenti azt, hogy Pécs. Nem estem kétségbe és kerestem olyan verseket, amikben szerepel a város.
Weöres Sándor Pécs című verse a következő:
"A hullámos város felett
harangok hang-leve folyt.
De mind fölitta a Hold,
hogy éjszaka lett."
Igen, ennyi a vers. Több hasonlót is találtam, így végül teljesen megnyugodtam azzal kapcsolatban, hogy mit is lehet írni Pécsről. Lehet a belvárosról egy idegenvezető szavaival, mint ahogyan azt Kövi is teszi, és lehet létélményekről, érzésekről, impressziókról, vagy pillanatokról írni. Én így tettem. A bor, backgammon, báránycurry hármasának égisze alatt vj barátommal megállapítottuk, ez az én Pécsem. Ami van annyira igaz, mint bármelyik másik Pécs-vers.
Tetszett az embereknek! Menet közben és utólag is több elismerést kaptam. Ezek újra megerősítettek abban, hogy jó helyen vagyok, helyes úton járok, olyan emberekkel, akikből meríthetek, és ez fordítva is igaz. Nincs versengés. Közösség vagyunk, ahogy Kövi is mondaná! Őszintén tudunk örülni egymás sikerének. Hálával tartozom a slammer-társaimnak és a közönségnek, mert fellépésről fellépésre rengeteg erőt adnak nekem!
RSS