A novella első részét IDE kattintva olvashatja.

(Boszorkányságok)

Megmozdul, feláll a székről, sajgás a jobb térdében, elindul a szoba felé, lenyomja a kilincset, ajtónyikordulás, belép az üres, emlékektől megfosztott térbe, áll és töpreng. – E pillanatban teljesen mindegy, hogy beszűrődik-e az alkonyi fény, avagy sem, valahol itt engedtük el Nyikoláj kezét, ebben a szobában maradt egyedül, miközben az ablaktáblákon átbámulva azt figyelte egykedvűen, ahogy a hajléktalanok elhordják emlékeit. Számolatlanul járta végig ezt a rövid utat, mert a befejezésig még hátrálni kezdett, megfordult és ajtónyikordulás kíséretében elengedte az emléktelenséget.
Most, valamivel túl Luca napján, először érzi, hogy meg kellene faragnia a maga székét, mert valahol azt olvasta, hogy minden férfinak, életében legalább egyszer... – és ez neki úgy tetszik. Belátja, ezt az évet már elszalasztotta, viszont nem fejezi be aprócska zarándoklatát, hanem a szobában töpreng tovább: nézi a falakat, a kihűlt vaskályha dorozmás tetejét, ezt a néhány négyzetméternyi ígéretet. Gyermekkorának óhaja tört fel belőle, roppant erővel: íróasztal és szék kell ebbe a szobába. Nagy, sima lapú íróasztal, amelyen minden elfér, kompromisszum nélkül. Meg egy szék, amin jól esik az ülés, amiből lehet bámulni ezt a megfoghatatlan súrolófényt, ami alkonyatkor szökik el hozzá.
Az egész éjszaka zaklatott alkudozás: álmában már az árusokkal vitázik azon, hogy vajon mennyit ér az asztal, pláne egy székkel! A hajnal meggyötörten találja, a kávé keserűbb, mint általában, a fagy meg csikorgósabb, élesebb, mint tegnap. Az árusok között sétál és egyetlen vágya, hogy átvergődjön ezen a tömegen és elérje az ószereseket, a pécsi vásár szegletében. Eozin Lenin szobor, sárgaréz mozsarak, porcelán birkózó medvepár, amit még egy kukából halászott elő a szerencsés kutakodó; hiába, manapság mindent kidobálnak a fiatalok! – sopánkodik hálával a hangjában, miközben lángosát tömi szájába. De Nyikoláj most nem időzik a temérdek kincs között, egészen jól látja, hogy az egyik standnál bútorokat árusít egy ideges, környezetébe sehogyan sem illő Nő.
Fel-alá járkál a stand előtt. Éppen erre az asztalra vágyik: finom faragás, hatalmas felület és tölgyfa. Elgyöngül, szemét pára lepi el és ebből a párából kémleli a Nőt, akinek merő ridegség a tekintete és vékonyka vaspántnyira húzott a szája. Nem jó tárgyalási alap egy párás férfi tekintet. Nyikoláj csak áll és ujja hegyével megérinti a jéghideg fafelületet, pontosan olyan az érintés, ahogy elképzelte, körme szántja az asztallapot és mintha apró áramok szöknének karjába. Talán így volna jó meghalni, egy ilyen jelentéktelen, mégis fölülmúlhatatlan pillanatban. Azonban a szöveg írója figyelmezteti Nyikolájt, hogy ez koránt sem az elszakadás fájdalmatlan pillanatsora és visszatereli gondolatait a fagyos vásári forgatagba. Nyikoláj csak néz a Nő szemébe és összefüggéstelen mondatokat mormol valamiféle távoli, ámde elérhetetlen gyermekkorról, grafitceruzákról és egyre halkuló szavaiból már képtelenség kitalálni, hogy miről is valójában.

A Nő megelégeli a toporgást és mond egy árat, Nyikoláj bólint és rámutat a kicsivel odébb árválkodó székre, hogy azzal együtt elfogadja. A Nő szisszenne, de elege van az egész örökségből, a gyermekkorából, a megközelíthetetlen emlékekből és hozzácsapja a széket az asztalhoz; amúgy is összetartoznak. Az Olvasó sohasem fogja megtudni, jó üzletet kötött-e Nyikoláj, de az emlékeitől elgyötört Nőről még talán olvashat egyszer. Mindenesetre nem traktálnám azzal, hogy a bútorok hazaszállításának bonyodalmairól meséljek, hiszen ez egy mesebeli történet, miért ne teleportálhatnánk egyetlen mondattal Nyikoláj barátságos és egyre szerethetőbb otthonába?!
Karácsony van. Nyikoláj ott ül az íróasztalánál, a székén, a félhomályban. A kályhában a már ismerős duruzsolást halljuk, a hajópadló minden mozdulattól megreccsen. Az asztalon lámpa, amit a szomszédban élő idős Hölgy ajándékozott Nyikolájnak, miután végignézte a heroikus asztal felcipelését. Pontosan illik a hangulathoz, mint a Clair de Lune, ami a rádióban szól, amitől Nyikolájnak összeszorul megint a szíve, pont úgy, mint legutóbb, amikor hallotta.
Azt tudnunk kell, hogy Nyikoláj talált egy üveg pálinkát az asztal fiókjában. A keserű Nő talán azért nem vette észre, mert megszorult, keresztben állva a fiókban. A címkéje alapján harminc éves lehet, még mindig felfoghatatlanul gyümölcsös. Talán a dal hallatán, talán azért, mert egyedül van karácsony estéjén, talán csak úgy, de Nyikoláj kihúzza a fiókot és tölt poharába. Torkát megtölti meleggel az ital, miközben szíve zakatolva ver mellkasában. Vajon sohasem enged a szorítás? – töpreng. Tudjuk, hogy nem fog.
Miután már eleget ivott, felkerekedik, és a frissen esett hóban elindul róni a város utcáit. A Jókai teret sohasem hagyja ki, mert nem. Cipője szinte csúszik a havon, mintha szellemképes volna a pillanat.

A fotó, Scheili Eszter Ghoststep c. felvétele.

Megáll a Székesegyház résnyire nyitva feledett ajtaja előtt és hallgatja az éjféli mise kiszűrődő hangjait. Az imbolygó fényekben Luca székére és a boszorkányokra gondol, majd megborzongva hazafelé indul. Egy útba eső éjjel-nappaliban vesz egy zacskó mákot; a biztonság kedvéért.
Ahogy belép a lakásba, megcsapja az asztal árasztotta szivar és könyvtárszag. Belép a térbe, a kályhában még parázs, közelebb botorkál székéhez, majd egy határozottnak hitt mozdulattal fellép arra, groteszk mozdulatokkal túrja elő zsebéből a kiszakadó zacskójú mákot. A szemek halkan peregve gurulnak szét a padlón. Egy maréknyit a tenyerében tart, majd nagyot lendítve feje fölé szórja s közben az asztalra rogy. Mindenütt mákszemek, talán a boszorkányok sem győznék összeszedni.
Nyikoláj, ott, az asztal lapján, kabátjában oldalra dőlve szenderül el. Résnyire nyílt ajkain egy cseppnyi nyál csordul az asztalra, amelyben megcsillan az utcai lámpa fénye. Az arca alá szorult mákszemek holnapra mély nyomot hagynak bőrén, akárha sorsának csillagzata volna, csak a szív, az nem fog megnyugodni sosem.

-vj-

ui.: Eszter, köszönöm a fotót!