Nevettetni márpedig nehéz!? Interjúnk Dolák-Saly Róbertet, a hazai abszurd humor egyik emblematikus figuráját mutatja be, akivel a pécsi Ifjúsági Házban tartott fellépése után adódott alkalmunk beszélgetni.
Radánovics–Nagy Dániel: A L’art pour l’art Társulat szinte mindegyik tagja rendelkezik zenész vénával. Téged történetesen az Omega együttes kért fel anno – mint egyszemélyes zenekart –, ami nem kis megtiszteltetés. Honnan eredeztethető a zenei érdeklődésed?
Dolák-Saly Róbert: Édesapám egy szegedi ládagyár által készített szép kis gitáron játszott már az ’50-es években, amikor ez még abszolút nem volt divat. Később próbált engem is gitározni tanítani, de én nem bizonyultam lelkes tanítványnak. Miután édesapám 1967-ben meghalt, újra kézbe vettem a hangszert, ami őt idézte fel bennem. És hamarosan megjelent a másik fő indíték, a lányok figyelmét megnyerni a zenélés segítségével. Hát, így indult ez az egész, és hamarosan elkészültek az első dalaim is.
RND: A humor – akár a zene vagy a költészet – az önkifejezés egyfajta módja. Volt olyan konkrét impulzus, benyomás, ami téged ebbe az irányba vitt el?
DSR: Hogy az önkifejezés igénye kit merre indít el, az sok mindentől függ. Engem többféle dolog érdekelt egyidejűleg, például a zene, a humor; a képzőművészet, a színészkedés. Az egyik gimnáziumi osztálytársammal sok vicces jelenetet írtunk, és zenéltünk is. Az osztályommal egy-két dalomat el is énekeltettem. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy merre sodor majd a szél, aztán lassan kiderült, hogy erre is, arra is. Azt hiszem, hogy a L’art pour l’artban való megjelenésem alkatomnál fogva törvényszerű volt. A színművészetire jelentkeztem, de nem vettek föl, és utólag ezt nem bánom.
RND: A kreativitásodat biztos, hogy némileg visszanyírták volna, nem?
DSR: Hogyne. Kétszer is jelentkeztem a színművészetire, másodszor musical szakra. A vizsga után odajött hozzám két velem egyidős srác, akik tanárok voltak már a főiskolán. Azt mondták, hogy ők is azt javasolták, hogy ne vegyenek fel engem. De arra is rákérdeztek, hogy saját dalokat játszottam-e? Miután igennel válaszoltam, elárulták, hogy pont emiatt szavaztak ellenem. Azt mondták, a dalom nagyon tetszett nekik, és hogy erre a fajta kreativitásra nincs szükség a színművészetin. Ehelyett többet érek azzal, ha dalokat írok és koncertezek. Rögtön megadták a telefonszámukat, és utána sokszor találkozgattunk, zenélgettünk, barátkoztunk. A mai napig jóban vagyunk és örülök, hogy eltanácsoltak egy nem nekem való intézményből, ahol az alkotói elképzeléseimet nem hiszem, hogy ilyen változatos módon megvalósíthattam volna. Nem beszélve arról, hogy soha semmilyen főnöknek nem kellett engedelmeskednem, ami egy ilyen magamfajta, öntörvényű pasasnak igen kényelmes dolog.
RND: Kit tartasz a legnagyobb humoristának, akár a néhaiak közül, akár a kortársak közül?
DSR: Itthon Karinthy Frigyes a király! Ő az, aki olyan tehetséggel, olyan beleérző képességgel tudott helyzeteket, embereket megjeleníteni, ami mindig csodálattal töltött el. Aztán nagyon szerettem Alfonzót, az ő finom, abszurd világát, amit kiváló ízléssel teremtett meg. Szerettem Hofit is, sokirányú talentumával, különleges rögtönzőképességével. És nagyon kedvelem Örkény írásait is.
RND: Akár a Társulattal, akár most szólóban, ha eljössz, színháztermeket tudtok/tudsz megtölteni, rajongók jönnek, hogy dedikáld a könyveidet – ez milyen érzéssel tölt el?
DSR: Külön öröm, hogy az előadásokra sok fiatal is eljön. Ez bizonyítja, hogy nemcsak a nosztalgia élteti a társulatot, hanem az igencsak kritikus ifjakat is meg tudjuk nevettetni. Ami a könyveimet illeti, fiatal koromban én lepődtem volna meg a legjobban, ha valaki azt mondja, hogy humoros könyveket fogok írni. Tulajdonképpen a világ legelégedettebb embere lehetek, hiszen egy olyan műfajban, amibe tényleg véletlenül sodródtam bele, nagyon sikeres tudtam lenni: a Madáretetőt majdnem negyvenezren vették meg, és még többen olvasták.
RND: A társulat mondhatni, évtizedek óta teltházak előtt játszik. Mi a titok?
DSR: Olyasmit sikerült csinálni, ami szokatlan, újszerű. Soha nem politizáltunk, soha nem foglalkoztunk közéleti dolgokkal. Azt szoktam mondani, hogy minket nem az érdekel, hogy a hülyeséget éppen ma hogy hívják. Soha nem a konkrét személyek foglalkoztattak minket, hanem az általános emberi dőreség, ami akár ötven vagy száz év múlva is aktuális lehet. Úgy érzem, mindig is volt egyfajta összekacsintás a közönség és köztünk. Ők is ugyanarra vágynak, mint mi: hogy ne traktáljuk őket az aktuális történésekkel, gondokkal, hogy legyen egy olyan közös kis szigetünk, ahol megfeledkezve a külvilágról teljesen kikapcsolódhatunk, és felszabadultan kinevethetjük magukból azt, amiről éppen meg akarunk feledkezni. Ez a közös cél összehoz minket, és ébren tartja a vágyat, hogy újra találkozzunk.
RND: Biológia-rajz szakos tanárként végeztél az Egri Tanárképző Főiskolán, tanítottál is néhány évig. Mennyi volt ez a néhány év?
DSR: Összesen három.
RND: Előfordult, hogy a diákok Boborján vagy Anti bácsi hangján hallgatták végig pl. a harasztok szaporodását?
DSR: Nem, ilyen nem volt, mivel akkor még 18-21 éves voltam, és a L’art pour l’art még nem létezett. Az én történetem nagyon speciális, hiszen kb. 40 éves koromban futottam be, ami eléggé példátlan. A L’art pour l’art Társulat 1995 táján lett igazán ismert.
Szóval ifjú koromban tanítottam. Volt persze kb. jó pár éve egy olyan felkérésem, hogy tartsak rendhagyó biológia órákat. Háromféle megközelítés jellemezte az előadást: volt benne zene, humor és tudomány. Éppen akkor volt a DNS felfedezésének 50. évfordulója, és arra futtattam ki az egészet, hogy a pirinyó genetikai különbségek semmiképpen sem indokolhatják, hogy emberek embereket fordítsanak emberek ellen. Izgalmas órák voltak, és ma is szívesen tanítanék, ha lenne rá energiám. Meg aztán egy picit el is szaladt az idő. Sokat kellene pótolnom ahhoz, hogy újra tanár lehessek. A tudomány sokat fejlődött. Hobbiként sokat foglalkozom kedvenc témáimmal, nincs olyan hét, hogy ne néznék meg tudományos filmeket vagy olvasnék valamit az interneten az aktuális felfedezésekről. Szóval valamennyire képben vagyok, de nyilvánvaló, a tanítás az más dolog.
RND: Honnan jöttek a színpadi karakterek?
DSR: A kérdés jogos. Mindegyik figurának más a története. Boborján a kedveskedő énemből származik, kutyákkal és – bocsánat – lányokkal beszélgettem így. Az „öreg” pedig egy barátommal való közös, vicces, ordibálós beszélgetés eredménye. Amikor mentem hozzá, mindig „öreg hangon” üdvözöltük egymást és kommunikáltunk. A diafilm-narrátor pedig egy közös L’art pour l’art-nyaralás terméke. A Velencei-tónál, egy autóból cirkuszt hirdetett egy hang német akcentussal. Én visszakiabáltam hasonló módon, és akkor alakult ki ez nyávogó, raccsoló beszédstílus. Amikor pedig a Winnetou-vetítések újfajta szöveg- alámondásához egy újfajta hang kellett, hát életre kelt ez a figura. Ő lett Leopold, a pondmester. Naftalin Ernő pedig akkor született, amikor a régi társulattal híreket mondtunk az egyik tévéműsorunkban. Hirtelen ki kellett találnom két figurát. Az egyik egy nagypofájú, vagány, napsze- müveges barom volt. A másikat pedig pár perc alatt kellett kiötlenem, amíg a többiek a saját felvételüket csinálták. Gyorsan betűrtem a számba, a felső ajkam alá egy papír zsebkendőt, és felvettem egy SZTK-szemüveget. Évekkel később jöttem rá, hogy ez a kibírhatatlan külsejű alak másra is jó lesz.
RND: Alakulnak ezek a karakterek az évek során? A legutóbbi L’art pour l’art Társulat előadáson állapítottuk meg, hogy Boborján mintha kicsit sértődékenyebb és oktondibb lett volna…
DSR: Persze, nagyon szerény nyuszi volt, most meg nagyon nagy pofájú, ordibál, és fel van bátorodva és háborodva. Ezek a jellemek, karakterek ugyanúgy alakulnak, fejlődnek, mint vélhetőleg bármelyikünk, és ennek örülök is, mert így nem tudom megunni őket.
RND: Azt hallottam, hogy reggelente a tükör előtt állva próbálod Boborján karakterét. A családodban ezt hogyan bírják?
DSR: Nem szoktam gyakorolni a tükör előtt. A négyéves kislányom viszont jókat kacag, amikor a lüke apja pofákat vág. Ő nagyon jó „próbababa”, mert ugyanaz a poén tízszer is megnevetteti, úgyhogy neki szívesen produkálom magam. Legutóbb a jetis Boborján-jelenetet kérte az anyjától, hogy megnézhesse a neten, és elég hangosan reagált rá. Rájöttem, hogy a koromat tekintve ugyan későn jött a gyerek, de hogy pihent az apja, arra viszont korán rájött. (nevetés).
RND: Rengeteg a program, hogyan tudod úgy csinálni, hogy ne fásulj bele?
DSR: Én egész életemben kínosan ügyeltem rá, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami szórakoztat. Abba meg nem lehet belefásulni. Ilyen egyszerű.
RSS