Tizenhét

„Játszottam én már 275.000 embernek is… Ez nagyon jó az egónak, de nem ad túl sokat a léleknek.” - R.B.

Zenei ízlésemre és érdeklődésemre Édesapám már kissrác koromban jelentős hatással volt. Bárhová utaztunk, az autóban mindig felcsendült valamilyen kellemes muzsika, mely zenei világomat a későbbiek során elkerülhetetlenül meghatározta. Neki köszönhetem, hogy megismerhettem és megszerethettem a rock klasszikusait és legnagyobb mestereit. Led Zeppelin, Pink Floyd, Black Sabbath, Rory Gallagher, Eric Clapton, Jimi Hendrix, U2, Dire Straits, Metallica, Uriah Heep, Queen…, vagyis a legnagyobbak mind-mind jelen voltak gyermekkoromban és visszavonhatatlanul életem részévé váltak.

De volt egy zenekar és volt valaki, aki számomra az óriások közül is kiemelkedett. Valami megmagyarázhatatlan… katarzis élmények sorozata, valami leírhatatlan többlet, melyet azelőtt nem hallottam. A zenei tökéletesség, az a varázslatos ambivalencia, amikor valami egyszerre kemény és egyszerre finom, cizellált. Amikor valami egyszerre ütős és egyszerre simogatja a lelkedet. Amikor minden a helyén van, minden hang tökéletes. Valami, amit másoktól nem hallottam. Ez volt a Deep Purple, mely középiskolás koromra a kedvenc zenekarom lett. Szép lassan rájöttem, miért van rám ez a zene ekkora hatással… kezdtem észrevenni, hogy a gitár a magyarázat. Itt valaki másképp gitározik, úgy, ahogy senki más… Utánozhatatlan dinamika, virtuozitás, olyan hangok, melyektől az ember libabőrös lesz. Ki is ő?

Ő Ritchie Blackmore, aki a mai napon ünnepli 67. születésnapját. A zenei ízlés természetesen szubjektív, mindenkinek más a kedvence. Mindenki számára más és más a legjobb. Éppen ezért tartom feleslegesnek a „világ legjobb 50 gitárosa” jellegű rangsorolásokat, melyek élén amúgy is mindig - a véleményem szerint kissé túlértékelt - Jimi Hendrix végez, már-már szinte kötelező jelleggel.
Ugyanakkor mégis vannak objektív tények, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ritchie Blackmore eddigi zenei életútja során három jelentős korszakot tudunk elkülöníteni…

Deep Purple

Édesapjának sokan hálásak lehetünk, ugyanis ő volt az, aki az akkor még 11 éves Richardot meglepte élete első gitárjával, és mindehhez megadta a szívhez szóló motivációt is, miszerint ha a fia nem tanul meg rajta játszani, akkor a fején töri szét a hangszert.

Ma már ismerjük a végeredményt. Ritchie rengeteget gyakorolt és tanult, többek között klasszikus zenét is, melynek hatása egész pályája során érezhető. Már 16 éves korában legendák keringtek virtuóz technikájáról. 1968-ig, 23 éves koráig több zenekarban is játszott (Outlaws, Screaming Lord Sutch), majd Jon Lord orgonistával és Ian Paice dobossal megalakították a Deep Purple zenekart, melyet Rod Evans énekes és Nick Simper basszusgitáros egészített ki. Három lemezt (Shades Of Deep Purple, The Book Of The Taliesyn, Deep Purple) adtak ki, melyek máig is klasszikusnak számítanak, annak ellenére, hogy viszonylag kevésbé ismertek. Noha gitárjátéka már itt zseniális, még a töredékét nem mutatja meg valódi önmagának. Sokkal inkább kiegészíti Jon Lord klasszikus zenei villanásait, szerényen megmaradva a háttérben. Az áttörés 1969/70-ben következett be, amikor Blackmore egy egészen új irányt diktált a zenekar számára, és a Led Zeppelinnel egy időben megteremtették a műfajt, melyet ma hard rockként ismerünk, és amely a későbbi heavy metal (itt a Black Sabbath-ról sem illik megfeledkezni) és különböző rock irányzatok kiindulópontja lett. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy Lord és Blackmore úgy döntött, hogy új énekest és basszusgitárost keres. Ekkor csatlakozott hozzájuk az akkor még briliáns hangú Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros, kialakítva a klasszikus felállást. Első produkciójuk a Hallelujah című dalfeldolgozás volt, mellyel valósággal sokkolták a közvéleményt 1969-ben.
Deep Purple In Rock, Fireball és Machine Head című albumaik eltörölhetetlen mérföldkövek a rocktörténelemben.
Egy olyan gitárosról beszélünk, aki komoly találgatásokat és vitákat váltott ki szakmai körökben és a rajongók között azzal kapcsolatban, hogy a Fools című nótában a szólót csellóval vagy gitárral játssza-e. Jelentősen megosztotta és megtévesztette a közönséget az általa elsőként alkalmazott ún. „feedback control” névre keresztelt technikájával, mellyel egyedülállóan imitálta a fent említett vonós hangszert.
Az örök klasszikusnak számító Smoke On The Water alaptémáját az „évezred riffjének” választották. A kezdő rockgitárosok általában ezt tanulják meg elsőként. Egy időben több gitárboltban lehetett olvasni ilyen és ehhez hasonló felhívásokat: „Ha gitárt szeretnétek kipróbálni, akkor a Smoke On The Watert, kérlek, ne játsszátok! Köszönjük!”.

1984-ben, 10 évnyi kihagyás után újraalakult a Deep Purple és megszületett a legendás Perfect Strangers album, melynek végén, az újabb kiadásokon megtalálható a Son of Alerik című produkció. Pusztán erről a darabról oldalakat lehetne írni, mert páratlanul ékes bizonyítéka Blackmore megismételhetetlen zsenialitásának, improvizatív tehetségének. Szinte hihetetlen, mégis igaz: bár előre komponált műnek tűnik, a Son Of Alerik teljes mértékig improvizáció. Úgy született, hogy Ritchie egy jobb hangulatában kezébe vette a Stratocastert és rajta keresztül ontotta magából a zenét, melyet a zenekar többi tagja remekül kísért.

Ez általában jellemző is volt dalszerző módszerére, leült és elkezdett játszani, improvizálni, miközben Jon Lord elindította a felvételt, hosszú órányi anyagokat összegyűjtve. Majd ebből közösen kiválogatták a legjobb témákat és ezek feldolgozásából születtek a rock legendás nótái (Smoke On The Water, Highway Star, Child In Time, Speed King, Fireball, Strange Kind Of Woman, Woman From Tokyo és még sorolhatnám).
A Led Zeppelin mellett a Deep Purple tekinthető a rockzene legnagyobb, legmeghatározóbb zenekarának. Elismert zenészek, gitárosok generációi tekintik Ritchie Blackmore-t példaképüknek. Több ma is világhírű rockénekes neki köszönheti sikeres karrierjét, ismertségét (Gillan, Dio, Coverdale, Joe Lynn Turner stb.)
Ian Gillannel sajnos már a 70-es évek elején megromlott a viszonya, mely miatt az énekes több alkalommal is kilépett, majd visszatért, mígnem 1994-ben kapcsolatuk végérvényesen megszakadt. 1973 után David Coverdale szólóénekes és Glenn Hughes énekes-basszusgitáros lépett Gillan és Glover helyére.
Ezekben az években született a Soldier Of Fortune, mely véleményem szerint minden idők talán legszebb rockballadája. Megemlítendő, hogy a mű magyar nyelven is feldolgozásra került és szép sikert aratott Vikidál Gyula ragyogó előadásában.

Rainbow

Középiskolás koromban ez a korszak számomra teljesen ismeretlen volt. Már önmagában a Deep Purple ismerete elég volt számomra ahhoz, hogy Ritchie Blackmore az első számú kedvencem legyen. Aztán egyik barátom megemlítette a Rainbow-t, a Mester másik zenekarát. Előtte még csak nem is hallottam róla. „Azt akarod mondani, hogy Blackmore-nak volt egy másik rockzenekara?” – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. „Igen, méghozzá nem is akármilyen…”. Abban az időben Budapesten éltem, így néhány hónap alatt könnyen beszereztem a Rainbow összes albumát, mely számomra hihetetlen felfedezés és katarktikus élmény volt.

Tisztán érezhető, hogy rockzenészi pályája itt teljesedett ki igazán.
E korszak 1974-ben vette kezdetét, amikor Ritchie úgy döntött, hogy kilép a Deep Purple-ből. Az általa felfedezett, egyedülálló hangú Ronnie James Dio-val (többen csak így emlegették: „a torok”) megalapította a nevezett zenekart, melynek első három albumát (Ritchie Blackmore’s Rainbow, Rising és Long Live Rock ’n’ Roll) szintén a rock gyöngyszemei között tartják számon. Külön kiemelendő a Rising, mely a hard rock és heavy metal egyik legjelentősebb albuma.
Az 1979-83 közötti időszakban Blackmore irányt változtat és kissé a lágyabb, dallamosabb stílus felé mozdul el. A keményebb műfaj kedvelői ezért gyakran bírálják, számomra azonban ez is újabb bizonyíték a Mester zsenialitására és sokoldalúságára.
1984-ben a Deep Purple újraalakulásával hosszú időre lezárul a Rainbow korszak.
Még utoljára, 1995-ben, a Deep Purple-ből való végleges kiválása után néhány tehetséges fiatal zenésszel kiadott egy zúzós Rainbow albumot, a Stranger In Us All-t, mellyel igen komoly szakmai sikereket aratott. Az albumról a Black Masquerade című nótát az év legjobb rockdalának választotta a Burrn! magazin, Blackmore a „legjobb gitáros”, „legjobb dalszerző” címeket is elnyerte abban az évben.

Blackmore’s Night

Nem sokkal azután, hogy teljessé vált a Rainbow gyűjteményem, a kollégiumban, baráti körben, egy kellemes vacsora közben egy másik barátom említett valamit, amire azonnal felkaptam a fejem. Nehéz szavakkal leírni, mit éreztem akkor. Barátaim jól tudták, hogy nálam nagyobb Ritchie Blackmore rajongó nem sok van ezen a planétán. Egyikük megemlítette: „hallottad, hogy nemrég megjelent egy új lemeze, amin főleg akusztikus hangszereken játszik?”. Felugrottam. Úgy éreztem, hogy azonnal mennem kell. Hogy hova, nem tudtam. Az egyetlen, amit tudtam, hogy ez a lemez nekem kell. Most! Most azonnal!!! Természetesen az élet, mint általában, akkor is türelemre tanított.
November vége volt. Ekkor szoktuk együtt ünnepelni Testvérem születésnapját és névnapunkat Édesapámmal, ezért hazautaztam szülővárosomba. Előre tudtam, hogy névnapi ajándékként a Blackmore’s Night első albumát fogom kapni…
Remegő kezekkel bontottam ki az ajándékomat. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kezembe vettem a CD-t. Már a borítója alapján sejtettem, hogy itt valami csoda fog történni…
Fejhallgatóval a fejemen, lélegzetvisszafojtva nyomtam meg a lejátszó play gombját.
Megszólalt a címadó dal, a Shadow Of The Moon… Csak annyit tudtam mondani: ilyen nincs.

Feleségével, Candice Nighttal (aki dalszerzőként és vokalistaként már a legutolsó Rainbow lemezen is feltűnik) 1997 óta zenél együtt a Blackmore's Night zenekarban, itt már főleg akusztikus gitáron és egyéb pengetős hangszereken hallhatjuk páratlanul virtuóz, kimunkált, kristálytiszta gitárjátékát. Időnként azonban kiegészítésként a jól ismert Stratocaster hangja is megjelenik. Ezzel a formációval Blackmore egy régi álma valósult meg, hiszen egész pályája során fontolgatta, hogy egy folk, reneszánsz és klasszikus zenei elemekre épülő új irányba induljon el. Álmát megvalósította, sikerült ismét stílust teremtenie, mely napjaink legigényesebb zenei produktumai közé sorolható.
Az együttesnek eddig 7 stúdióalbuma jelent meg: Shadow Of The Moon (1997), Under A Violet Moon (1999), Fires At Midnight (2001), Ghost Of A Rose (2003), The Village Lanterne (2005), Secret Voyage (2008), Autumn Sky (2010). Az új lemez ebben az évben várható.
Koncertjeik teltházasak, melyekhez leginkább olyan helyszíneket, kastélyokat, várkerteket, illetve kisebb színháztermeket választanak, amelyek a speciális hangulatot fokozzák. A Blackmore’s Night koncertek egyik különlegessége, hogy a reneszánsz vagy középkori ruhába öltözött rajongók az első sorokban foglalhatnak helyet.
Eddig három alkalommal volt szerencsém élőben is hallani a Mestert. Ha majd egyszer vissza kell emlékeznem életem legszebb pillanataira, akkor az a néhány óra bizonyosan köztük lesz. Sosem felejtem el, mikor Testvéremmel bevállaltuk, hogy reneszánsz öltözetben keresztülutazunk Budapesten, nem kis feltűnést keltve a villamoson. Megérte, hiszen az első sor közepén ülve figyelhettük a Blackmore’s Night minden rezdülését.
A következő hasonló élmény az volt, amikor családom meglátogatott Svédországban. Édesanyám születésnapján tettünk egy kirándulást Stockholmban és az este meglepetése az volt, hogy elsétáltunk egy színház előtt, és szüleimnek, akik az egészről mit sem sejtettek, azt mondtam: „akkor ide most bemegyünk!”.

Nehezen tudnék szabadulni attól a büszkeségérzéstől, melyet az eredményez, hogy nem ismerek egyetlen más gitárost, zenészt sem, aki pályája során három ennyire különböző korszakot, állomást járt volna be, és mindhárommal ilyen átütő sikert aratott volna, ekkora elismerést vívott volna ki, mint Ritchie Blackmore.
…és a történetnek még nincs vége, ma ünnepli 67. születésnapját, kitűnő egészségnek örvend, boldog és kiegyensúlyozott életet él gyönyörű feleségével. Két éve megszületett kislányuk, Autumn Esmeralda, aki Candice Night Black Roses c. klipjében is látható.
Fiatalkorában egyszer azt mondta: „Zenei tekintetben mindenkit falhoz vágok…”. Azóta a Mester már jóval szerényebb és alázatosabb, az évek őt is bölcsebbé tették, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy maximálisan igaza van.

-Doktor Fell-