Ott, a hinták rozsdás nyikorgásától
zavartan láttalak meg, amikor kutyád
piszkát szedted fel a földről. Nyár volt,
virágillat, meg valami elképesztően
közhelyes pillanat, mert párhuzamot
vontam a zacskóba zárt kutyaszar
és saját sorsom között, ahogy a
látványodtól dermedten, tátott
szájjal bámultalak. Valahol rántott
húst sütöttek és a prézli olajban
vergődő víziója megint csak magamra
engedett következtetni. Tovább kéne
lépni, gondoltam, mert kezd kínossá
válni ez a fenemód bámulás. Kutyád
lihegett, a nyála csöpögött, és én
megint csak magamat láttam,
rajtad, veled, melletted.
RSS