Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Más csillag alatt...

2012.05.14. 11:17 tizenhét

 

H. Á. barátunk emlékére…

„… legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött.”

Május 14. volt. Késő este. Fájdalomtól elgyötört szívvel, torkában és mellkasában markoló, fojtogató keserűséggel haladt a klinika kihalt folyosóján. Ezt a fájdalmat már jól ismerte, hiszen hosszú ideje démonként kínozta, könyörtelenül. Hogy miért, maga sem tudta, de a fájdalom olyan volt, mintha egy ádáz fenevad marcangolná törékeny lelkét, kíméletlenül éles karmaival.
A meg nem talált, viszonzatlan szerelem? A meg nem értettség érzése? A rá nehezedő nyomás, melyet az előtte álló próbatételek súlya jelentett? Vagy ez az egész együtt? Nem tudta már…
Már-már mosolyt csalt az arcára a megkönnyebbülés. Megkönnyebbült, megnyugodott, arca kisimult, mert úgy érezte, megtalálta a kiutat ebből a pokolból.
A lépcsőházhoz ért. Halkan, csendesen – mint amilyen ő maga is volt – felszaladt a legfelső emeletre, ahol a műtőblokk húzódott. Ismerte a járást, a gyógyszerszekrényhez lépett, majd céltudatosan és sebesen nadrágzsebébe csúsztatta, amire szüksége volt. Nem érzett félelmet, már semmitől sem félt… Úgy érezte, megvan a gyógyír, megvan a gyógyszer, ami mindent megold. A megváltás. Sarkon fordult. Megkönnyebbülten hagyta el a műtőblokkot. Sietett vissza. Jobb kezével a zsebében finoman simogatta az ampullákat… „ezek majd messzire repítenek, oda, ahol már nem kell többet félnem, ahol csak béke, nyugalom és boldogság vár. Isten majd megbocsát – merthogy ő irgalmas. Nem igaz? A pap is mindig ezt prédikálta a faluban.” Nem gondolt már semmi másra, csak az utazásra, a nagy utazásra, melyre már régóta készült… Bárhol végződik is az út, bárhová is ér, azon a helyen sem kell majd szégyenkeznie. Ez megnyugtató volt…
Nem számított már, hogy többet tudott kardiológiából, mint évfolyamtársai együttvéve. Az a szép tavaszi este, amikor tapsvihar rázta meg az Egyetem nagy előadótermének falait, miután elsöprő győzelmet aratott az EKG elemző versenyen, az évfolyam legjobbjait utasítva maga mögé – halovány és fakó emlék volt már csupán… „talán igaz sem volt… de ha igaz is volt, mit számít már?”.
Nem számított, hogy többet tudott a számítógépekről, mint a legtöbb hivatásos informatikus. Ha már mindenki elakadt, akkor ő egy huszárvágással megoldott mindent, előkapta valamelyik adathordozóját, feltelepített valamit, majd a gép rendben működött tovább.
Nem számított, hogy már csak a másnapi vizsga választotta el a diplomától, hogy családja már lefoglalta az asztalokat a vendégsereg számára, szülőfalujának messze földön híres csárdájában.
Nem számított már semmi. Megállíthatatlan volt.
„… persze lehet, hogy a pokolra fogok jutni. Oly mindegy. A bibliai pokol sem lehet rosszabb ennél. Már nem kell sokat várnom.”

*

Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor mintha villámcsapás érte volna. A lépcsőfordulóban teljes lendületből nekiszaladt valaki…

- Mit csinál? Nem lát? – kérdezte meglepetten. Egy ápolónő volt az, aki fejvesztve rohant valamerre. Hogy hová, talán maga sem tudta, de úgy tűnt, segítségért szalad.
- Bocsásson meg, nem láttam. Maga biztosan orvos, láttam már fehér köpenyben. – hadarta a fiatal nővérke.
- Nem, nem vagyok orvos, csak medikus. – vetette oda közönyösen.
- Velem kell jönnie! Azonnal! Nagy baj van! A kis Dávid…

 

A nővér nem várt választ, karon ragadta, és együtt rohantak a Gyermekosztály felé.
Dávid 17 hónapos volt, súlyos fejlődési rendellenességgel született, a gégéje nem alakult ki megfelelően, ezért csak a légcsövébe vezetett kis tubuson keresztül tudott levegőt venni. A korrekciós műtétre várt. Beszélni nem tudott.
Amikor beléptek a hármas számú kórterembe, megdöbbentő látvány tárult a szeme elé. Ott feküdt egy aranyhajú, angyalarcú kisfiú, rugdalózva, sötétlila ajkakkal, körülötte három ápoló, akik riadalmukban már nem is tudták pontosan, hogy mit tesznek. Próbálták Dávidot maszkkal lélegeztetni, de hiába. Szívverése egyre gyengült, életfunkciói a kritikus határt súrolták. Tudta, hogy ha nem tesz azonnal valamit, akkor legfeljebb egy percen belül ennek a csöppnyi kis életnek a fénye végleg kialszik.
Megrázta a látvány… „nem halhat meg, nem! Hiszen neki még át kell kelnie az Óperenciás tengeren, meg kell küzdenie a hétfejű sárkánnyal”.
Hirtelen minden tudása, amelyet tudományos diákkörösként az intenzív osztályon tevékenykedve magába szívott, mintegy felkiáltott, felordított benne, hogy használják… Nem tudta hogyan, de szinte ösztönösen azt tette, amit tennie kellett.
Nyomban ott termett a betegágynál, és látta, hogy a csövecske, melyen keresztül Dávid levegőt kapott, kicsúszott és a nyílásból vér folydogált.

- Hívják azonnal az intenzívet! – kiáltott fel. – Van itt valamilyen szívó katéter?
- Igen-igen, itt van. Ezzel szoktuk tisztítani Dávid kanüljét.

Azonnal kikapta a nővér kezéből a vékony csövet, és átvezette a kicsúszott eszközön. A szívó végét pedig megpróbálta a kisfiú nyakán lévő, vértől szivárgó nyílásba vezetni. Második próbálkozásra, csavaró mozdulatokkal sikerült a vékony katétert a légcsőbe juttatni, majd ezen, mint egyfajta vezetőn, visszabújtatta a kicsúszott kanült Dávid torkába, akinek a pulzusa ekkor már alig volt észlelhető.
Ekkorra már odaért az ügyeletes aneszteziológus adjunktus is, egy intenzíves szakápoló kíséretében. Az idősebb doktor szinte automatikusan nyújtotta a fiatal kollégának a ballont, melyet már csatlakoztattak az oxigénpalackhoz. Szó nélkül a megfelelően visszahelyezett csövecske végéhez illesztette, és a ballonnal finoman elkezdte lélegeztetni a kisfiút, akiben ekkor már csak az élet utolsó pislákoló reménysugara volt meg, mint amilyen a gyertya lángja, mielőtt csonkig égve végleg kialszik.
Nagyjából fél perc múlva a pulzus emelkedni kezdett, az életfunkciók is reménykeltően, határozottan haladtak a normál tartomány felé… Dávid arca kipirult. Egyre nyugodtabban, már saját erejéből szívta az éltető oxigént.
Kinyitotta kis szemét és körülnézett a szobában. Már nem volt szükség lélegeztetésre. Elkezdett rugdalózni ágyában, és megpróbált felülni. Az egyik nővér felültette, és megtartotta.
A kisfiú egyfolytában csak megmentőjét figyelte, próbálta felvenni vele a szemkontaktust, mígnem tekintetük találkozott. Az ember általában megérzi, ha egy tekintet reá szegeződik… Dávid le sem vette a szemét a fiatal orvospalántáról, aki addigra már észlelte a kék, csillogó szempárt. Megdöbbentette és mélyen megrázta a látvány… a kisfiú arcán széles mosoly, olyan, amilyet csak a legboldogabb kisdedek arcán látni. Közel egy percen át csak egymást nézték, a körülöttük állók pedig őket. A kórteremben egy pisszenést sem lehetett hallani, néhány pillanatra szinte megállt az idő. Végül az adjunktus úr törte meg a csendet, amikor odalépett hozzá és vállon veregette:

- Jól van! Jól van, fiam! Most menj haza!

Fáradtan és elgyötörten rogyott ágyára, és mély álomba zuhant. Reggel felriadt. Az órájára nézett.
Átöltözött, egy darabig lázasan keresett valamit az ágy felett lévő könyvespolcon, majd elindult, sietve becsapva maga mögött az ajtót.

A Belgyógyászati Klinika vizsgabizottsága már az utolsó hallgató számonkérésével is végzett, amikor valaki váratlanul berontott…
- Elnézést kérek, Professzor Úr! Ma kellett volna szigorlatoznom, de csak most tudtam ideérni… nem tudom, mi történt, bocsássanak meg.
- Nem tudja… Kolléga úr, hát, vártuk magát ma reggel. Ezek szerint mégis orvos akar lenni. Na, jól van. Nem venném a lelkemre, ha most miattam maradna le az államvizsgáról, mert – mint nyilván tudja – nincs több vizsgalehetőség.
- Igen, tudom, és nagyon köszönöm!
- Na, húzzon egy tételt!

Kihúzott egy tételt, amit nagyon jól tudott és elkezdte kidolgozni. A professzor megzavarta:
- Kolléga, látom nagyon lelkesen ír. Biztosan tudja a tételét. Inkább kérdezek, aztán meglátjuk. Rendben?
- Rendben.
- Sürgősségi osztályon dolgozik, és felkeresi egy beteg azzal, hogy már kis megterhelésre fullad. Panaszai 1 hete kezdődtek, azelőtt egészséges volt, csupán torokgyulladáson esett át. Az EKG-n nem összetartozó elvezetésekben emelkedett ST-szakaszok látszanak. Mire gondol?
- Szívizomgyulladásra.
- Kiváló!
– szólt a professzor, majd folytatta.
- Hasonló beteg, legyen mondjuk 73 éves. Ő is fullad már kis terhelésre is. Panaszai tegnap kezdődtek, azelőtt semmi baja. Amikor meghallgatja a tüdejét, semmi kórosat nem hall. Mellkasröntgen negatív. Mire gondol?
- Tüdőembóliára.
- Köszönöm, ez jeles! Találkozunk az államvizsgán. Arról remélem, már nem késik el, fiatalember!
- Nem fogok, Professzor Úr! Nem fogok…
- Ne is tegye! Tudja, egy orvosnak elég csupán 5 percet késnie ahhoz, hogy emberélet múljon rajta. De megfordítva is igaz, elég jó helyen lennie a megfelelő időben és életet menthet. Na, menjen, ne is lássam magát!
– és a nagytekintélyű professzor mosolyra húzta a szája sarkát.

Olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem fogta az utóbbi néhány óra eseményeit. Hazament, belenyúlt a tegnap levetett, előszobában ledobott nadrágjának zsebébe, és azt vette észre, hogy az ampullák még mindig ott vannak…
Kivette őket, elindult a szobája felé. Közben arra gondolt, kiteszi őket a könyvespolcra, hogy ezentúl mindig emlékeztessék az előző napra és a kisfiúra, akinek a világ minden boldogságával felért csupán az, hogy levegőt kapott. Úgy érezte, hogy az a kis csöppség ott és akkor megtanított neki valamit, amit soha nem fog elfelejteni.

Mikor belépett a szobába, látta, hogy a könyvespolc legalsó sora leborult, és a könyvek az ágyon hevertek szanaszét. Nyilván akkor történhetett, amikor reggel a nagy sietségben a leckekönyvét kereste. Az egyik könyv, melyet legutóbb olvasott (már az idejére sem emlékezett, hogy mikor) és amely a kedvence volt, amelyet mindig is a legszebbnek tartott, kinyílva hevert a kupac tetején. Éppen az utolsó előtti oldalon. Megakadt a szeme a sorokon:

…S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött.”

Felkapta a könyvet, gyengéden becsukta, a szívéhez szorította… majd térdre rogyott és sírni kezdett.

 

 


-Doktor Fell-
 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr834495424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

roeg 2012.05.14. 20:35:13

Minden benne van.

esztibeszti 2012.05.16. 19:02:58

Édes Istenem...! Bár így fejeződött volna be a történet a valóságban is! Bár térdre rogyott volna. Bár kisírta volna minden búját, bánatát. Bár átgondolta volna még egyszer az előző nap eseményeit. Bár merített volna belőle erőt. Bár ne tette volna, amit tett. És bár élne még ma is... ♥

Doktor Fell 2012.05.16. 19:58:45

Igen. Bár úgy lett volna, ahogy a csillag alatt van. Máshogy, mert ott az van, aminek lenni kellett volna... más, a csillag alatt.
Bár itt lenne... Néha azt álmodom ma is, hogy úgy történt, pont úgy, ahogy a csillag alatt van...
Bár történt volna valami hasonló, ami megállítja...

esztibeszti 2012.05.16. 21:05:27

Néha én is álmodom Vele. Hogy nem így fejeződött be a története, ahogy. Hogy nem tette meg, amit tett. Hogy jól van. Hogy él. Igen. Bárcsak történt volna valami. Bárcsak lett volna valaki. Aki megállíthatta volna. Aki miatt meggondolta volna magát. Aki miatt értelme lett volna folytatni. De nem talált kapaszkodót. Nem látott más kiutat. Nem látott más célt. És én ezen sosem teszem túl magam...

Doktor Fell 2012.05.17. 10:36:48

Én is néha arról ábrándozom, hogy talán él valahol egy távoli országban és jól van.
Még néhány éve Svédországban láttam egy srácot, már majdnem odarohantam hozzá... ahogy közelebb jött, láttam, hogy nem ő az... de hogy is lehetett volna ő.
Én sem fogom soha megérteni ezt, és sosem fogom túltenni magam rajta.

esztibeszti 2012.05.17. 17:05:28

Néha én is látni vélem. Olyankor egy pillanatra megdobban a szívem. Aztán rögtön rájövök, hogy nem Ő. Nem lehet Ő.
A templomban, ahol a búcsúztatóját tartották, volt egy "karzat". A szószék. Én egész idő alatt azt néztem. Le sem tudtam venni róla a szemem. Én akartam elsőként meglátni, észrevenni, ahogy felsiet rá. Ahogy felszalad, félszegen mosolyog egyet, és azt mondja, "Vicceltem!". "Nem haltam meg, csak kíváncsi voltam, hányan jöttök el idáig miattam!" Végig ezt vártam. És végig hittem, hogy így lesz. De sajnos nem jött.
De én hiszem, hogy egyszer visszajön. Hogy most is van valahol. Hogy most is él valahol. Talán egy messzi országban. De az is lehet, hogy közel. Elvonult a világ szeme elől. És pihen. Kipiheni minden fáradalmát. És utána visszajön. És újra találkozhatunk. És újra láthatom. Biztos vagyok ebben. És abban is, hogy ha visszajön, nagyon kupán fogom vágni ezért a hülye viccért...
süti beállítások módosítása