Csend van. Éppen csak megsimogattam a kedvenc épületem, miután asszisztáltam Zalán elfogyasztott lángosához; hogy aztán konszenzusosan némi puncs és forralt bor házasítására bízzuk a belső meleg elmélyülését. A Kossuth tér bódéi jól oldják a napi feszültséget - jó szívvel ajánlom bárkinek!
Szóval csend. A Szepessy utca némaságát felveri lépéseim zaja, és van időm ebben a monoton tam-tamban elmerengeni. Köszönhető az asszociáció tér-idő ugrásainak, egészen messze jutok; leginkább önmagamtól. Látom azokat a lázas klaviatúra-kalapálásokat; amikor a karácsony elhamarkodott díszei utcára szivárgása ellen ágálltam - keresve az irónia keserédes méreg-ízét. Mostanra elszivárgott a feszültség, gondolatban is hagyom a világot olyannak lenni, amilyen amúgy is. Talán a korosodás (hajaj, ezt is ide írtam végül!), talán a méz mintájára sűrűsödő szentimentalizmus, talán mindkettő. Talán, mert egyre kevésbé átjáróház az életem. Talán, mert többre vagy kevesebbre futja. S ahogy elnézem, az adventi kivilágításban a Széchenyi tér is barátságosabb - mintha a tél jobban állna a mediterráneumnak.

Éltem már annyit (és ez a szöveg véletlenül sem számvetés!), hogy jól megtűrjem magam körül a giccset. Hogy rajongjak egy kicsit könnyű popdalokért; anélkül, hogy feladnám az esszenciális művészetbe vetett hitemet. Hogy hagyjak könnypárába fúlni hatásvadász pillanatokat - feltéve, hogy a dal, a pillanat, a giccs nem akar több lenni annál, mint amennyi lehet.
Éppen ezért, Karácsony közeledtével az Igazából szerelem (Love actually) kötelező (házi)mozi - mely pont annyira obligát alkatrésze a készülődésnek; mint az érkezőt köszöntő barátságosan szép ajtódísz, a technokrata adventi koszorú, mely mécseseivel végig lehet gyertyázni az egész adventot, vagy a sűrű sütőtök krémleves.
És e bejegyzés sem hivatott egyébre ösztönözni a kedves Olvasót: mint hogy gömbölyítsen maga köré Kedvest, Barátot, Családot, csészényi puncsot, grogot, forralt bort, és hagyja, hogy a Szeretet esetlen bája, önző ármánya, kontinenseket átívelő ereje vagy a lemondani képes önzetlensége felperzselje az esetenként párába hajló szembogarakat!
Számomra a film örök kedvenc. Talán pontosan azért, mert nem akart többet nyújtani, mint egy szeletkét abból az őrült forgatagból, amit a Karácsony közeledte hoz sokunk mindennapjaiba - s közben könnyűszerrel beleképzelhetjük magunkat bármelyik szereplő kalandos vagy fájdalmas élethelyzetébe - miközben komikus képkockákkal kikövezett úton eljutunk a hol happy, hol unhappy végkifejletekig. A jó füllel egymás mellé rakosgatott dalokból pedig egy bármikor meghallgatható soundtrack állt össze, mely segít élni, vagy túlélni önmagunkat.
Tehát, ha az adventi naptár bármelyik ablaka mögött az Igazából szerelem várakozik, már biztosan mosolygósabb és lélekkel béleltebb lesz a várakozás - mely végén a fenyőillat, a megváltás ígérete, a csillagszórós pillanatok és a szeretetből táplálkozó ölelések sora várakozik; talán éppen ránk…

ui.: az írás sorai a beágyazott dal bölcsőjében születtek.

- vj -