A pleyel-hangzással folytatva a tegnapi kalandozást…
Zeneértők állítják, hogy a dallamok másképp szólnak Pleyelen. Hangzásuk kevésbé éles, kevésbé öblös, hamarabb csillapodik egy-egy hanghullám, ezért gyorsabb dallamoknál is jobban érvényesül egy-egy különálló hang. Hogy mi ennek az oka? (Mi, reáltudományokban jártas és azoknak hivő emberek kevésbé hisszük a csoda és a megmagyarázhatatlan fogalmát, így próbálunk reális magyarázatot találni, így tettünk most is). A húr kisebb mértékű kifeszítése? Felteszem, nem ússzuk meg ilyen egyszerűen... A zongorák kalapácsain általában bőrborítás van, de a Pleyelen filc, ennek köszönhetően nem kopog annyira a hangszer egy hang megszólaltatásakor, inkább zeng. Camille Pleyel azt a hanghatást szerette volna elérni, ahogy az emberi ujjak a hárfát megszólaltatják, Chopin pedig részt vett ennek (mai szóval élve) fejlesztésében.
Míg az előző napon említett Steinway hangzása stabil, megbízható színvonalat nyújt, a Pleyellel óvatosan kell bánni. Szilasi Alex magyar zongoraművész, a 2010-es Chopin-év megnyitójának zongoristája úgy fogalmazott, a Pleyel olyan, mint egy szeszélyes idős dáma, (legalábbis a saját tulajdonú verseny Pleyele). Szilasi Alex 2010-es projektje volt, hogy Chopin összes művét rögzítse, természetesen Pleyelen eljátszva azokat.
Egyébiránt a Pleyel-hangzás szerelmesei között -Chopin mellett- a zenetörténet olyan kiválóságaira bukkanhatunk (a teljesség igénye nélkül), mint Debussy, Ravel, Richard Strauss, Arthur Rubinstein.
Hétvégi kiruccanásunk zárásaként hallgassuk meg ugyanazt a Chopin művet Pleyel- és Steinway-zongorán:
Pleyelen előadva:
És ugyan ez Steinwayn:
-zibóka-