Első párizsi éjszakáját még egy fogadóban töltötte, aztán nyomban másnap lakást bérelt, a Poissonnières körút 27-es szám alatti bérházban, amely nem a város központjában állt, azonban egészen közel az árnyas főútvonalhoz. Roppant elégedett volt új „otthonával”, levelében a következőket írta Kummelskinek:
„El sem hiszed, milyen szép helyen lakom, a szobámban csinos mahagóni bútorokkal, a körútra néző ganggal, ahonnan ellátok a Montmartre-tól a Panthéonig, látom végig az egész szépséges világot; sokan irigyelnek a kilátásért, a lépcső miatt viszont senki sem.” – 1831. november 18.
Eddig sosem látott még Párizshoz fogható várost, a forgatag elszédítette, magával ragadta, Bécset és Berlint halovány kisvárosnak érezte, amelyek elhalványulnak a metropolisz mellett.
„A legnagyobb a pompa, a legnagyobb a disznóság, a legnagyobb az erény, a legnagyobb a bűn, lépten-nyomon nemi betegségekre figyelmeztető plakátokba botlok – több a kiabálás, a rikoltozás, a lárma és a sár, mint amit elképzelni tudnánk – az ember elvész ebben a nyüzsgésben, és ez kényelmes abból a szempontból, hogy senki sem kérdezi, ki hogyan él.” – írta később.
A legnagyobb különbség a francia környezetben a lengyelek megítélése volt: az ország abszolút támogatta az elnyomás ellen felkelő lengyel népet, ráadásul befogadta az emigránsokat, így Chopin lépten-nyomon honfitársaiba botlott, és nyomban, megérkezése után felvette a kapcsolatot Wojciech Sowinski híres zongoristával.
Két ajánlólevél volt tarsolyában: az egyiket Elsner írta, a másikat Malfatti; végül ez utóbbi bizonyult megfelelő súlyúnak, mely révén megkapta az átmeneti letelepedési engedélyt, „művészetének gyakorlása céljából”.
Első fellépése a Pleyel-teremben zajlott, ahol az e-moll zongoraversenyt, a Variációkat Mozart Don Giovannijának témáira és néhány kisebb darabot játszott. A háromszáz férőhelyes teremben nem jelent meg népes tömeg, többnyire lengyel emigránsok, akik hallomásból már ismerték a művészt. Viszont Friedrich Kalkbrenner, a „zongora királyá”-nak hívására – aki baráti pártfogásába vette Chopint –, eljöttek zongoristák, zeneszerzők, kritikusok, akik lényegében Párizs krémjét jelentették, illetve ott volt Mendelssohn és Liszt is; csak hogy kis hazánk (akkor még nem is annyira) is képviseltesse magát.
A meghívott vendégeknek köszönhetően hamar szétszaladt a híre, hogy mekkora szenzáció zajlott a Pleyel-teremben:
„Olyan fiatalember bukkant fel, aki nem másol semmilyen mintát, hanem saját természetes ösztönét követi, és ha nem is újítja meg teljes mértékben a zongoramuzsikát, legalább egy részét látjuk tőle annak, amit régóta hiába keresünk, nevezetesen az olyasfajta egyéni ötletek bőségét, amilyeneket nem hallhattunk senki mástól. […] …játéka elegáns, könnyed, csillogása és tisztasága teszi varázslatossá.” – írta François-Joseph Fétis, tekintélyes kritikus.
Első színpadi sikereit követően gyorsan felkeltette a kiadók figyelmét is. Már 1832 nyarán szerződést írt alá Schlesingerrel, a legfontosabb párizsi kiadóval, amely minden művének kiadására kötelezte magát.
Utólag igazolódott: nagyszerű döntés volt elutazni Franciaországba, hiszen a sodródást követően „egy arannyal a zsebében” érkezett, és alig pár hónap alatt nagyszerű pozíciót és hírnevet vívott ki magának „Európa fővárosának” zenei köreiben.
Folytatás következik…
-vj-
RSS