A híres "Porszem probléma"
Jó éjszakánk lesz. Bár az elhaló alkonyi fények felett a Vénusz képe kissé remeg, pislákol, a fejem felett, a zenit mentén lassan felsejlik a tágabb értelemben vett otthonunk. Hosszú-hosszú, hol széles, hol szűkülő sáv ez, melyet – máig is emlékszem – hatalmas élmény volt felfedezni magamnak. A Tejút magabiztos, lenyűgöző ívelése a jele annak, hogy a légkör tiszta, ma több fény juthat el hozzánk, mint máskor.
Nem is érdemes nagy nagyítású távcsővel nekiesni, bőven elég a szabadszemes, vagy látcsöves bóklászás, melynél csupán egyvalamire kell ügyelni a pokrócon fekve a felfázás veszélyén kívül: ne felejtsünk el visszatérni a Földre ezen hihetetlen tündértúra után!
E cikk írójához hasonlóan léteznek emberek, akiket nem nyomaszt, inkább lenyűgöz az a bizonyos „porszem-érzés”, ami a csillagos égen való bámészkodás közben fogja el az embert. A lényeg: ne önnön fizikai apróságunk, hanem a világegyetem szinte mérhetetlen mivolta lebegjen előttünk. Mit is jelent ez?
Ha felnézünk az égre – olyan tiszta éjszakákon, mint a mai is –, a Tejútrendszert, vagyis azt a spirálgalaxist, amiben a mi naprendszerünk is kering, belülről láthatjuk. A középpont valahol a déli horizont felett lesz a Nyilas csillagképnél, fel is tűnik egyből, mennyire gazdag csillagokban. Egy ottani naprendszerben sokkal kisebb eséllyel alakult volna ki élet, mivel nagyobb a gravitációs hatás, a sugárzás és úgy egészében sokkal eseménydúsabb a terület. Ezzel ellentétben a Napunk az Orion-karban foglal helyet, mely nyugodt környéknek számít kb. 27 ezer fényévre a középponttól (a teljes galaxis kb. 100 ezer fényév átmérőjű). A naprendszerünk hozzávetőlegesen 250 millió év alatt kerüli meg egyszer a Tejútrendszer középpontját – ez egy kozmikus év. A Nap élete során már 18 és félszer tette meg ezt az utat.
A fent leírtak egyértelművé teszik, hogy ha valaki – például mi – a Tejútrendszernél távolabb szeretne kémlelni, akkor nem a Tejút irányába érdemes fordítani távcsövét, mivel itt a magas csillagközi por- és gázkoncentráció miatt a maximálisan betekinthető távolság „csupán” 10 ezer fényév…
Ezek a száraz tudományos tények, melyek a modern tudományos vívmányok segítségével váltak felismerhetővé. Azonban talán ennél is érdekesebb a kérdés, hogy vajon mit gondolt minderről a letűnt korok embere, akinek nem állt rendelkezésére olyan eszköz, ami a valóság mögé engedett betekintést. A hiányzó műszereket pedig nagy hatásfokkal helyettesítette az, ami mindig ott van velünk: a fantázia.
A következő részben évszázadokkal-ezredekkel ezelőtti fantáziavilágba nyerünk bebocsátást…
-latyak-
RSS