Tizenhét

Bolyongó bolygók bolya

Életem első távcsöves élménye volt, mikor ki tudja már, hányadik születésnapom estéjén kivittem életem egyik legszebb ajándékát a bejárat elé, és lencséjét találomra az egyik legfényesebb csillagra irányítottam. Irdatlanul dobogó szívvel néztem bele az okulárba, a látótér meg-megrezdült, én pedig a kihuzattal élesre állítottam a képet. A lélegzetem is elállt! A fényesnek vélt csillag ugyanis valóban fényes volt, csakhogy nem csillag. Egy apró korongot láttam, melyet gyűrű övezett. Igen, elsőre sikerült ráhibáznom a Szaturnuszra…

Azt hiszem, a fenti bevezetőből kiderül, mi indít útjára egy szenvedélyt. De a bolygók mint égi jelenségek, nemcsak rám voltak és vannak ilyen hatással. Köztudott, hogy őseink egyenesen istenként tekintettek rájuk, több népnél a hét napjait róluk nevezték el (és ezt ma is így használják, pl. a spanyol nyelvben). Különlegességüket a fényességükön kívül – engem mondjuk azon az éjjelen főleg ez befolyásolt… – az égi szomszédjaikhoz képest egyedi viselkedésük adta. A bolygók ugyanis a csillagoktól független mozgásukkal hamar felhívták magukra a figyelmet. Ráadásul huzamosabb ideig megfigyelve őket az emberek furcsa történések szemtanúi lehettek. A fényes pontok azon kívül, hogy egyik csillagképből a másikba vándoroltak, néha megálltak egy helyben, sőt mintegy meggondolván magukat, visszafordultak és hurkokat írtak le!

Ezen cirkáló jelenség oka az ókorban vagy akár egy geocentrikus világban istenek jelenléte nélkül nem volt megmagyarázható. Ennek megfelelően akkoriban a Naprendszerünknek csupán hét „bolygója” volt: a Hold, a Nap, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A heliocentrikus világkép átvételével ez a szám hatra módosult, hiszen míg a Nap és a Hold ki-, addig a Föld belépett a bolygók keringő kavalkádjába. Ezt követően sorra fedeztek fel újabb és újabb mozgó égitesteket – köztük az Uránuszt és a Neptunuszt is –, minek eredményeképpen a XIX. század közepére már tizennyolc bolygóról tudtunk, amik a jól ismert hét kivételével később mind kisbolygóknak bizonyultak. 1930-ban felfedezték a Plutót is, mellyel kilencre stabilizálódott a szám. Egészen 2006-ig, mikor is az utóbb említett égitestet több társával együtt (plutoida) törpebolygóvá minősítettek…

A fenti rövid összefoglalóból kitűnik, mennyire kacifántos csillagászattörténeti hátterük van Naprendszerünk bolygóinak, és a kép a jövőben minden bizonnyal csak bonyolódni fog, hiszen nap mint nap szembesülünk újabb felfedezésekkel, melyek egyik pillanatról a másikra befolyásolhatják elképzeléseinket a valóságról.

-latyak-