Megfogott egy halom tányért, teljes erejéből a földhöz vágta, és a szétröppenő darabok szikrákként égtek a bőrébe. Dühe ott hevert a földön ezer darabban. Nem csend volt. Hangtalanság. Állt megrettenve. Nem is önmaga pusztító erejétől. Attól, hogy az, amit elpusztított, tovább folytatta a rombolást, bőre vérző sebeit okozva, és csak aztán hullott vissza a földre. Elkezdte összeszedni a törött porcelánokat - akár egy hegyomlás sziklatörmelékei; zúgva tarolt le mindent maga előtt. Minden egyes darabnál eszébe jutottak a dühödt, gonosz szavak, melyeket ugyanez a hűvös hangtalanság kísért. A legutóbbi veszekedés - ekkor már nem volt elég a sok éles mondat; törni, zúzni kellett. És most látta az összes kimondott kártékony szilánkot. Hallotta, hogy csendben belép a konyhába. Akit annyira szeretett. Látta, hogy bőre ezer pontból vérzik. Egyre gyorsabban, rohanva szedte a szavakat a földről, és dobta mindet a szemetesbe, mintha bármit is visszafordíthatna. Hirtelen abbahagyta, kezében az utolsó marék szilánkkal. A fagyott levegőt bezengte a csendesség. Egymással szemben álltak, ugyanannyi vérző ponttal. Rádöbbent: a pusztítás és a pusztulás között nincsen különbség, csupán két betű.
-éva-
RSS