Tizenhét

Csodák és csóvák

Ha valaki megkérne, hogy idézzek fel néhány olyan emléket, ami másfél évtizeddel ezelőtt rögzült elmémben, csak egyet tudnék biztosan: a Hale-Bopp-üstököst, ahogy mesebeli jelenésként nézett le rám a szomszéd fagyizó cserepei fölött. Érdekes és hihetetlenül szerencsés dolog, hogy pont egy ilyen ritkán visszatérő jelenség ragadt meg bennem, így nem érzem annyira elszalasztottnak a lehetőséget – hiszen előreláthatólag legközelebb 4380-ban bukkan fel újra az égbolton…

Az üstökösök minden bizonnyal a leglátványosabb égi jelenségek közé tartoznak, persze a fent idézett esemény különösen feltűnőnek számított. Már az ókorban is sokat vitatkoztak mibenlétéről, és egészen a 16. századig nem sikerült túlszárnyalni Arisztotelész elképzelését, miszerint az üstökösök a Föld felső légköri képződményei. 1577-ben Tycho Brahe dán csillagász megfigyelései bebizonyították, hogy az üstökösök a Holdnál is messzebb vannak. Ilkusch Márton – Hunyadi Mátyás csillagásza – nevéhez fűződik az első magyar csillagászati kézirat, mely egy 1468-ban feltűnő üstökösről született.

Jogos a kérdés, hogy mi is valójában az üstökös? Erre a válasz igencsak egyszerű: olyan kisbolygó, ami rendelkezik illékony anyagokkal, melyek a Nap közelébe érve megolvadnak és elpárolognak. Ebből következik, hogy egy üstökös rendelkezik maggal, ami a különböző fagyott anyagokat tartalmazza. Ha egy kométa pályája során elég közel kerül központi csillagunkhoz, felhevül, mire a párolgó anyagok a mag körül kómát, mögötte pedig csóvát alkotnak. Ez utóbbi két részből áll: egy hosszabb porcsóvából – ez gyakran görbülve követi a megtett pálya alakját – és egy rövidebb gázcsóvából. A csóva a napsugárzás, a napszél hatására veszi fel jellegzetes alakját, ebből következik, hogy mindig a Nappal ellentétes oldalon húzódik. Egy átlagos üstökös 30 és 70 km közötti átmérővel rendelkezik, míg csóvája több millió km hosszan is nyúlhat az űrben.

A kométákat aszerint szokás beosztani, hogy milyen gyakran térnek vissza napközelbe – ha egyáltalán visszatérnek. Ez alapján beszélünk rövid periódusúakról, amik általában a Kuiper-övből vagy az ahhoz tartozó szórt korongból származnak, és periódusuk rövidebb 200 évnél. Az ő pályájukra elsősorban a Naprendszer óriásbolygói hatnak, főleg a Jupiter. Egyik leghíresebb tagjuk az Encke-üstökös, az ő keringési periódusa 3,3 év. Ezt a csoportot egyébként tovább lehet osztani Jupiter családra – 20 évnél rövidebb periódusúak – és Halley családra, amik 20 és 200 év között futják meg a kört. A hosszú periódusú üstökösök az Oort-felhő objektumai, periódusuk 200 év feletti. Az Oort-felhő nem más, mint egy gigászi gömb alakú felhő, mely 50-100 ezer CsE távolságra található a Naptól, és több milliárd üstökösmag alkotja. Ezekre főleg a közelebbi csillagok gravitációja hat, és indítja el őket a Naprendszer belseje irányába. Természetesen léteznek olyan kométák is, melyek nem periodikus mozgásuk révén csupán egyszer haladnak át a Naprendszeren.

Mára ennyi fért bele, a következő részben megtudhatja az Olvasó, milyen kapcsolat van az üstökösök és a meteorok között.

- latyak -