Tizenhét

Nyikoláj ma felkerekedett és húsvéti bevásárlókörútra indult. A Vaterán alig egy hónapja vásárolt, tűzpiros Csepel versenybiciklin vágott neki, és én még láttam, ahogy az utca végén jobbra kanyarodva eltűnik. Feltekert egészen a buszvégállomás után található körforgalomig, ott tett egy kört, majd pedig legurult végig a Siklósi úton, egész hosszan a temető mellett, egyenesen be a városba. Nem is kellett hajtania, gurult a bicikli magától. Tekintete folyamatosan a járdák és buszmegállók fele irányult. A szép idő előcsalogatta a szebbnél szebb lányokat, asszonyokat és ő úgy érezte, a menetszél helyett a romantika fúj az arcába. A szellőn érkező édes romantika.

A biciklit egy, a vásárcsarnok mellett található közeli fához lakatolta, és a tőlem kapott hátizsákkal a vállán megindult a majd 40 éves épület felé. Soha nem járt még itt azelőtt, de tőlem sokat hallott a hely kínálta házi különlegességekről. Sonka! Az első és legfontosabb most a megfelelő méretű sonka kiválasztása. A füstöltárus pult, ami erre az időszakra egy egészen új standdal bővült ki, a piac déli felén helyezkedett el, közvetlenül a hamburgeres, a hurkasütő és a pékség közelében. A hatalmas 6 kilós házikenyerek mellett elhaladva érezte azoknak frissességét a levegőben és tapintás nélkül is tudta, hogy olyan ropogósak, mint az Élet. Elért a sonkákhoz. Egymás hegyén-hátán a sonkacsodák, hatalmasak, szépek, kolbászkülönlegességek és a füstölt illat. A szívére tette a kezét, könnye majdnem kicsordult. Mikor is evett ő utoljára sonkát? Elméjében felderengett a céklaleves és a szegénység emléke, amivel a hideg Oroszországban olyan sokáig szembesülnie kellett. A bőség látványa elérzékenyítette a lelkét. Most azonban tudta, itt bizony férfnak kell lenni. Szétnézett, vizsgálta a sonkák színét, zsírtól márványozottságát, a bőr és hús közt feszülő zsír arányát, mert a sonka ne is legyen száraz, de a zsírnak sem szabad dominálnia. Megtalálta a számára legszebbet. A sonkaárus hölgyre nézett, ujját az őt és a sonkát elválasztó üvegfal megfelelő pontjához nyomta és azt mondta: „Őt kérem szépen!” A hölgy készségesen a mérlegre tette a sonkát. „3 és fél kiló. Jó lesz ez így?” - kérdezte mosolyogva. Nyikoláj nem válaszolt rögtön, mert tekintete megakadt egy majd 2 méter magas, ősz hajú, nagypocakú idős emberen, aki jóízűen harapott a sültkolbászba, majd pedig a szép, vastag szelet fehérkenyérből tört egy méretes darabot. Nyikoláj nyelt egyet és a kolbászzsír majdhogynem az ő szája szélén is megjelent. Észbe kapott és a hölgyre nézve bólintott. Pénz és sonka gazdát cseréltek. Elindult a forgatagban, de csak lassan haladt. A jól megszokott módon, a piac rendkívül zsúfolt volt, mindenhol emberek, pláne így az ünnepek előtt. Egy kisgyerek nagyot harapott a lángosba, állán lefolyva pedig földre csöppent a fokhagymás, sós lé. Alig érte fel a pultot. Nagyapja szalvétát nyújtott felé és rámosolygott. Idős asszonyok nejlonszatyrokkal és gurulós bevásárlótáskákkal a kezükben törtek utat a tömegen át, hogy a kívánt portékákhoz férjenek. Illatok, hangulatok, emberek. Nyikoláj mosollyal arcán, mély toleranciával haladt együtt a hullámzó tömeggel.
 

A házi tejtermékeket árusító bódénál is megállt. Észrevette ugyanis a félliteres műanyag palackokban kínált gyümölcsjoghurtokat. Ezek közül is az áfonyásat kívánta meg leginkább, aminek enyhén lilás színe és a palack falához közel elhelyezkedő áfonyaszemek olyan gyönyörű kinézetet kölcsönöztek, hogy erről lemondani most vétek lett volna. Beállt a korántsem rövid sorba. Fiatal és idős egyaránt palackokkal felfegyverkezve várt a kimért, friss tehéntejre. Végül ő is sorra került, kifizette a joghurtot és a kijárat fele vette az irányt, ott azonban meglátta a vecsési savanyúságokat. Erős ecetes paprika. „Ó te jó ég! Hiszen erre még van pénzem.” - morfondírozott. A fiatal leányzó alig látszott ki a savanyúságok mögül, így lábujjhegyre állva kérdezte, hogy miben segíthet. Nyikoláj a legerősebb paprika felől érdeklődött. A lány szétnézett, majd egy méregzöld színű, apró paprikákkal telerakott zacskót nyújtott felé. „Kérem! Igen, igen!” A zsák megtelt a finomságokkal, ő pedig úgy érezte, most már tényleg ideje indulni. Kilépett az utcára, a nap a szemébe tűzött. Sehol egy felhő, az idő meleg. Átrohant a zebrán egyenesen a fához, ahol a bicikli pihent. Még megvolt, nem háborgatta senki. Kioldotta a lakatot, felpattant a Csepelre és a vasúti átkelő felé tekerve még egyszer visszapillantott a vásárcsarnok épületére, aztán elmosolyodott. „Olyan jó volt itt lenni!” - gondolta magában és lassan eltűnt a tavaszi forgatagban.
 

-den-