Az a csodás májusi este, amit Nyikoláj és én egy üveg Jack Daniel’s társaságában az erkélyünkön töltöttünk, minden pénzt megért. Apám csak „lodzzsának” hívja az erkélyünket. Olaszosan, mediterránosan. Bár a hálómintázatú vasbetonpadlóját egy szocreál módon csúnya műanyagpadló fedi, van még ott egy kényelmes fotel, és a régi sarok ülőgarnitúránk egyik fele is. Ezt még akkor szedtük ketté, mikor 10 éve felújítottuk a konyhát. Szóval a mi lodzzsánk meglehetősen panelkompatibilis, legalábbis ami a stílusát illeti. Egy lakberendező kellemetlenül érezné magát a látványtól, de nekünk jó ez így is.
A whisky gyorsan fogyott. Nyikoláj arca jókedvűen vörösödött, akárcsak az enyém. A házunk mellett elterülő bokorsor mellett a frissen virágzó akácok ontották a kellemes illatot, a lemenő nap fényében kirajzolódó panelsziluettek pedig olyan gyönyörűnek tűntek abban a pillanatban, mint talán még soha azelőtt.
- Nyikoláj! Mesélj valamit, kérlek! Valami izgalmasat – mondtam jókedvűen.
- Denibluuuu, hiszen életünk minden perce csupa izgalom. Mi újat tudnék én most mesélni neked?
- Nem újat akarok hallani. Úgy akarok hallani valamit, ahogy te meséled. Legyen az bármi.
- Hát jó. Elmesélem a mindennapi hősök egy történetét – mondta, aztán egy hajtással lehúzta, ami még a pohárban volt.
Felállt az ülőgarnitúrára, ami csak úgy recsegett-ropogott a súlya alatt. Egy pillanatra meg is tántorodott, de végül pátosszal teli hangnemben mesélni kezdett:
- Tél van. Arcodat hűvös, hajnali szél csípi. A zebrán baktatva pillantásaid a buszmegállóban várakozó embertömegre veted. Odaérsz, megállsz a szélen, nem nyomulsz a tömeg belsejébe, úgy érzed, van még időd. A Nap már javában az égen jár és pont a szemedbe süt. Várod a buszt, melyen örök harc folyik. Olyan heroikus, olyan magasztosan legendás és ősi elemeket tartalmazó, hogy az ember már-már drámát írna belőle, vagy épp vászonra festené, hogy így adja át az utókornak. Verítékben izzadó 300-ak, az eltévedt Odüsszeuszok, a sebezhetetlen Akhilleuszok és megannyi hős a buszon, akiket fölösleges
is megörökíteni, hiszen utódaik bátran viszik tovább az ősök nevét és küldetését. Lelki szemeid előtt láthatatlan vértek csillognak a felkelő nap fényében, a szatyorfülek kardmarkolatokká változnak, és az arcokon elszántság mutatkozik. Minden nap háború! Az ülőhely ajándék. Aki gyors, sikerrel maradhat ki a csatából. Azonban az igazán szép sebhelyek csak azok arcán és testén látszanak jól kivehetően, akik gyakran maradnak állva, magukra utalva a harcmezőn. Egy kapaszkodó gyakran életet ment, de még így is tud hosszú lenni az ajtóig vezető út, ahol megannyi vérszomjas, biztos fogódzkodó nélkül várakozó veterán állja utadat. A kardok élesek, a vértek kemények. Az ajtó túl messze van. A Cézár a sofőr. Csak az első ajtót nyitja ki, más út nincs az arénába. Nyomulnál hátsó hadszíntérre, ahol több még a hely, de a harcoló tömeg nem mozdul. Valahol a forgó küzdőtér előtt néhány méterrel, mintha gát emelkedne a gladiátorok elé. Vértek között feszülsz, légzésed nehéz. Közeledve a belváros felé, egyre több sebesült hull el a kinyíló ajtókon át és előtted méterről méterre tárul fel az út a békésebb területek irányába, de már hiába minden. Eljött a te megállód. Nyílik az ajtó, lépteid végre könnyedek. Felzavart galambok mögül előtűnik megfáradt arcod. (Ide most lassított felvételt képzelj el!) Végre! Szabad vagy.
- Ez igen! - nevetek és a térdemre csapok. – Lassított felvétel. Ez a kiszólás, hát ez jó volt. Teljesen átszellemültél.
- Heroikus, nemde? Kérek inni! – megszomjaztam.
- Igyál csak te mókamester! A buszon harcolókra! – mondtam hangosan, felállva a fotelből.
- A buszon harcolókra!
Ahogy a Nap fogyatkozott, úgy fogyott a whisky is, de semmi nem zúzhatta szét a mi szocreál lodzzsánk csodálatos atmoszféráját.
-den-
RSS