Tizenhét

(Hitetlenül hiteltelen)

Kipottyantam, bentről a melegből, a híres-hírhedt nagyvilágba. Fura hangok, zene, mosoly – mert azt is hallani – na, de most hogyan hogy? Hova tovább? Gondoltam, nekem aztán lesz be(ki)lépőm, nem is akármilyen, s mire szék- és helyfoglalómba kezdtem volna… puff - ekkora taslit - ráadásul a legkerekebbre – mert megérdemlem!? Háborodtam volna mellesleg abszolút jogosan fel, de jajj, lélegzetem épp, hogy megjött - el is akadt, nem egyszerű egy keringést újraálmodni - nem akarom… vigyenek vissza… vagy nem is tudom. Azért az a huzavona sem volt egy legényálom... De akkor is, egyáltalán minek kellett megszületnem?! Jó, te zöldsapis. Mennyit adtak? Hm? Itt a duplája készpénzben, ha visszahelyezel eredeti érintetlen állapotomba… mondjuk, úgy 2 hónappal ezelőttre… akkor még egész kényelmes volt a kiskuckóm… azóta bezzeg –

Szóval vissza. Most. Ejj, de nehezen ér el – nem lehet? Ne-em? És nekem…? Légyszi. Hopp, ez már presztízsvesztés. Azt aztán nem. Még olyan szép karrier áll előttem, nem szúrhatom el a kezdet kezdetén – mint született királyfi… - csak tudnám az mit jelent… - Vége a reklámnak: Kérem, nem kérem: követelem - most azonnal juttassanak vissza, vagy hívom a haverjaimat - aztán lesz olyan óbégatás, hogy ihajja meg csuhaj. Ha harc, hát legyen harc! Hm. Azt hiszem, nem ez a nyerő taktika… de akkor is, mi ez a fogadtatás? Hol a halk zene, a lágy szellő, a vörös szőnyeg… ne, a paparazzikkal majd később foglalkozom, interjút csak a vezető csatornáknak. (Nem, hányszor mondjam még el..: Kiszel Tündével nem pózolok…) De akkor is, én ezt sehogy sem értem: első osztályú helyjegyet foglaltam. A hangok azt mondták, hogy sitty-sutty, minden a legnagyobb rendben lesz, szeretnek, elaltatnak, etetnek(!): erre… hopsz, mi volt ez? Innen bentről. Hihi, jé, beszél a pocim… De ne térjünk el a tárgytól: okleveles anyakönyvi igazolásom van, hogy más kollégákat megszégyenítő ügyességgel rugdalóztam, mozogtam, forogtam, ittam, szürcsöltem, s kezdtem elölről rendületlenül. S ez a hála?!
Most meg… azt ne! Az az utolsó reménysugár, a kötelék oda a melegbe – vissza… nyissz. Ennyi. Na, ezt most jól megcsináltátok. Most már tényleg dühös vagyok. Ti akartátok - én rendes úriemberként tisztázni akartam egy s mást, hogy ne legyen harag - hopsz, valami csurog… oké, most kezdhetitek ti a dolgok… tisztázását. Csakhogy lássátok, mily nagylelkű vagyok. (A számlát majd a végén…) Nos, így mindjárt szebb a világ. Hol is tartottam, jah igen. Következő napirendi pont: kékül a szája és úgy vacog, mint a nyárfalevél… na, mi az? ÉN!!! …hát illik így fogadnotok a szegény kis jövevényt? Itt mínuszok vannak! Lefagy a… mi lefagyhat, befűteni: most! Hjaj, de mosolyogsz te is… nem, a pofimat nem kell meghúzogatni, oda a profilom, ne! Ááááááá… - na így jobb, ha ordibálok?! Már vagy 9 hónapja erre készülök: nézd, becsukott szemmel is megy: ooooááá… tudom mélyebben is: figyi… ÁÁoooáÁÁ… csak tudnám, mi olyan vicces megint… fázom! Capito? Do you understand me? Hi-deg. Mondom: hiiii-deeeeg. Na végre. OKJ-s takargató, remek… ez, ez olyan fura szagú - de nem vészes, mindegy. Csakhogy ne foghassátok rám, hogy elégedetlen vagyok. Na és most, csitt, oké, fegyverszünet: elfáradtam. Most oda, oda vigyetek… pontosan. Én onnan jöttem, és most vissza szeretnék menni. Legalább a kiindulóponthoz… aztán majd meglátjuk. No, mi lesz már? GPS-t itt nem adnak? Újratervezés! A legrövidebb út, pihe-puha és kajálda van a közelben… farkaséhes vagyok. A torkom is kiszáradt. Nem hiszem el: már megint közeledik az a zöldruhás (megjegyzem, rendkívül előnytelen egy szerelés…). Na, azt már nem… hogy még egyet kapjak a hátsómra? Még csak az kellene! Ki tudja, lehet, hogy még a formáját is elrontaná…
Állj: várjunk csak, ez a hang… kicsit fáradtforma, de tuti, hogy hallottam már. Igen, igen… olyan… olyan édesanyás... komfort, szeretet - na jó, kicsit talán maradok…

Nos, szép álmokat, fura világ, holnap újra lehet próbálkozni…de most psszt: alszik a baba…

- Tensi -
*