Tizenhét

Hívő lennék? Nem, nem vagyok az. Viszont egy pillanatig sem tartom rossz dolognak és valahol mély tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akik képesek életüket egy felsőbb erő szolgálatába állítva elhinni, hogy minden tettüknek van értelme. Az értelem nem más, mint a szeretet, az egymásba vetett hit, az egymásról soha, semmilyen körülmények között le nem mondó bizalom ereje. Igen. Kegyetlen világ a miénk, még manapság is, mikor a civilizáltság égisze alatt éljük mindennapjainkat, az ember kegyetlen. És akkor jön egy kezdeményezés, ami megérint és cselekvésre sarkall. „Segítsünk tanulni a cigány fiataloknak! Legyen ez egy lépcsőfoka az integrációnak. Ne csak „tanítsunk”, legyünk életvezetők, mentorok, barátok!” Így lehetne összefoglalni ezt a projektet, amelynek első lépése a fiatalok meglátogatása volt saját falujukban.

A Gilvánfára vezető hepehupás úton zötykölődve egy teljesen új élménynek készültem átadni magam. Az ott élő roma fiatalokat mentünk meglátogatni, akik tudtommal már nagyon vártak minket. Miért mondjak romát? Kimondom hát: cigány! Igen, ők cigányok. De magyarok, magyar cigányok. Az autóból kiszállva gyerekzsivaj, nevetgélés és kiabálás fogadott minket. Nem egy tagját a csapatunknak már ismerték a gilvánfaiak, a korábbi közös projekteknek köszönhetően. Beinvitáltak minket kis falusi tanodájukba, ahol ütött-kopott székekre ülve zsúfolódtunk össze. Rögtön világossá vált, hogy a helyiség nem nyújt kellő teret a közös ismerkedős játékokhoz, így újra felkapva a kabátokat, kimentünk az udvarra. Sötét volt, már csak a közvilágítás fényei vetültek a többnyire idegen emberek arcára. Ekkor feltűnt valami. Nem lehetett különbséget tenni cigány és nem cigány között. Egy körben állva, éjszakai fényviszonyok között mindenki egy volt. Magyar ember.
Az első játék egy már klasszikusnak mondható feladat volt. Valaki elkezdte a kört, egy spontán mozdulatot végezve, közben kimondva a nevét. A következőnek meg kell ismételnie a mozdulatsort névvel együtt, majd pedig a sajátját is bemutatnia. Így haladt előre a dolog. Minden ember a legelső mozdulatsortól és névtől haladt saját maga felé, így a kör közepére érve már igencsak nagy kihívást jelentett emlékezni mindenki nevére és mozdulatára.
A második játékban két csoportra oszlott a csapat. 1-esek és 2-esek. A 2-esek egy belső kört képeztek a külső 1-esekkel szemben állva, párokba rendeződve. Zenére a külső kör balra, a belső jobbra indult el, és minden embernek pacsiznia kellett a mellette elhaladó személlyel. Ha a zene megállt, akkor az éppen egymással szemben álló embereknek egy meghatározott kérdésről kellett csevegni a zene újraindulásáig. „Rapid-randi”. Imádtam ez a játékot.

Fáztunk, hát bementünk. Kisebb kvaterka kerekedett, kókuszgolyókból, sütikből és teából. Komolyan úgy éreztem, nem is akarok hazamenni. Mintha karácsony lett volna. Közben ment az ismerkedés. Két lánnyal is megtaláltam a közös hangot. Melinda és Gabriella. Melindáról sikerült megtudnom, hogy jogi asszisztensnek tanul és igen, van Bevezetés a szociológiába kurzusa, amiből decemberben vizsgáznia kell. Kézenfekvő lesz a közös tanulás. Gabriella mesélt arról, hogy felszolgálónak tanult, de elküldték őt az iskolából a „nagy szája” miatt. Most rendőr akar lenni. A „rapid-randi” alkalmával pedig közölte, Hawaiira utazna szívesen. Tervek, álmok, miegymás.
Mi a konklúzióm? Ezeket a gyerekeket, fiatalokat átitatja egy szabadelvű, cigány attitűd, tele lazasággal, kedvességgel. Továbbá igényük van arra, hogy valaki megértse őket, utat mutasson, néhány alternatívát az életben.
„Majd viszünk nektek punyát, igazi, kemencében sültet” – hangzott el a mondat.
„Mi az a punya?” – kérdezte az egyik lány közülünk.
„Hát beás cigánykenyér. Liszt, só, élesztő, víz.” – vágtam rá.
Gabriella szeme elkerekedett.
„Hát ezt te meg honnan tudod?”
„Én sok mindent tudok” – válaszoltam mosolyogva.
Bizony, jó is a lecsó punyával. Megint nyilvánvalóvá vált, hogy van egy nyelv, amit mindenhol érteni. Az étel nyelve. Nem nagy szó, hogy tudtam, mi is az a punya, de fontos elem lett, a kialakuló bizalom egyik alappillére.

Fotó: Simon Chang, http://www.simon.chinito.com ill.

                             https://www.facebook.com/simonchanginprague

-den-