Egyszer, még gyermekkorom vadregényes, ámde kisiskolás időszakában felszólított bennünket az ofő, hogy hajtogassunk staniclit! Kérdő tekintetünk kapcsán tovább fűzte a mondatot: Olyat, amibe a sült gesztenyét teszik az utcai árusok. Lévén, hogy egy zárt közösségben éltünk, egy zárt politikai korszak vége felé, mifelénk sem szelídgesztenye, sem utcai – pláne! – szelídgesztenye-árus nem volt. Előbbi azért, mert a környéken egyáltalán nem volt őshonos a fajta, utóbbi meg azért, mert biztosan nem értették volna, netán zavartságból fakadó röhögések céltáblája is lett volna. Nem volt, így nem lett. Édesanyám egyszer tett egy erőtlen próbálkozást arra, hogy telepítsen egy szelídgesztenyefát az udvarba, amely aztán szépen szárba is szökött, fantasztikus lombkoronát növesztve, amit aztán hetekig gereblyéztünk az ősz ködpáráiban, de a termések bölcsőjéül szolgáló szúrós gubacsok mindig hitvány, összeaszott gesztenyéket dajkáltak. Volt egy sudár fánk, kapott három év haladékot, termőre nem fordult, így fűrészt is. Persze emlékszem a hezitálásra, mert valóban szép volt, és ami szép, az segít élni, én is kötöttem az ebet a karóhoz, mert a nagy árnyékában kiváló kifutót építettem a tengerimalacaimnak, tehát tornyosult a pro-kontra érvek sűrűje, de végül a fűrész győzött és bedőlt a nagy famentő projekt.
No de stanicli! A nagyváros durva zaja mellé lett utcai gesztenyeárus is, tenyérnyi kéz-meleggel meg a gesztenye édeskés, krémes hangulatával. Kamaszkori szerelmek, árkádok sötétjei és gesztenyehéj.
Akkor még keveset tudtam erről a téli örömforrásról, hogy őshonos-e nálunk, érdemes-e az olasz gesztenyét preferálni, párás közegben süssük-e etc. Drága volt mindig, az bizonyos, a zsebpénz meg arányosan kevés, hogy megtanulja a gyermek a pénz értékét, nem, dehogy is: nehéz időket éltünk. Így csak ritkán jutott melegéből a tenyérbe, afféle telet iniciáló luxusélmény volt, éppen elég, pontosan annyi sóvárgást hagyva maga mögött, ami táplálta a várakozást a következő pillanatig.
Aztán ahogy mélyült a gasztronómiai érdeklődés, elhittem, hogy talán otthon is elkészíthető ez a finomság, persze, jóval olcsóbban; feltéve, hogy az időt, az energiát és az energiahordozót természetes könnyedséggel semmibe vesszük.
Ugyanakkor vannak buktatói a dolognak: mert a gesztenyeárusok nem mindig válogatnak: a vacak, kukacos gesztenyét is kimérik, és ha az emberfia belefut egy ilyen szériába, egyhamar nem lesz kedve újra belefogni a gesztenyesütésbe.
Az írás suta tanulsága a következő: tapogassuk át a gesztenyéket, legyenek szépek, egészségesek (ha lyukas a héj, esélyes a kukac; logikus, nemde?). Egy helyütt azt olvastam, hogy jó, ha 32 (harminckettő) milliméternél nagyobbak; tehát, ha van nálunk éppen tolómérő is, akkor az good job! Úgy tapasztalom, hogy ha nem nagyon kemény a héj, az jó jel, de erre nincs evidenciám, és az Olvasó helyében nem vennék mérget ez utóbbi kijelentésre!
Vagyok annyira lokálpatrióta, hogy ne vegyek tudomást az olasz gesztenyékről! Vannak nekünk nagy, egybefüggő, magyar szelídgesztenyéseink, vannak tisztességes kereskedőink (is), így minden jó reményünk meglehet a sikerre.
De! A napokban betévedtem egy üzletbe, ahol hihetetlennek tűnő akcióban kínálták az olasz gesztenyét. Töprengtem, meg hülye ugye nem vagyok, mérlegeltem, kézbe vettem a hálót és úgy éreztem, emellett most nem megyek el. Különben is a Lány már vagy egy hónapja rágta a fülem, hogy gesztenyét enne.
Lett belőle mennyei sült gesztenye, mennyei illattal, krémes, édes gesztenyehússal, baráti beszélgetéssel a konyhában. Durván verte az eddigi gesztenye-élményeket. Taklerék 2008-as Kékfrankosát kortyoltuk mellé, ami jó döntésnek bizonyult.
No, de hogy is van ez?
Erről az öntöttvas serpenyőről hamarosan még lesz szó; segít élni...
Először vásároljunk szép, egészségesnek tűnő gesztenyét; 500 gramm 2-3 személynek is éppen elég. Attól függően, hogy mennyire kemény a balhé, áztassuk be, akár egy egész éjszakára szobahőmérsékleten. Majd egyenként a domború oldalára vágjunk két merőleges metszést (+), lehetőleg úgy, hogy a gesztenyébe nem nagyon mélyedünk bele. Majd egy tepsiben süssük nagy hőmérsékleten 25 percig, közben egyszer rázzuk össze, illetve egy kis vizet töltsünk alá (0,5 dl), hogy párás legyen a sütőnk. Ha késznek ítéljük (kóstoljuk meg!), akkor nedvesítsünk be egy tiszta konyharuhát, béleljünk ki vele egy kis lábast, öntsük bele a forró gesztenyét, és hajtogassuk be a ruha sarkait. Ebben a párás gőzfürdőben adjunk a gesztenyéknek 5 percet, majd máris fogyaszthatjuk.
Örömünkre legyen!
Volt itt már szó korábban kvaterkáról; no, a fent említett borral fogyasztva sült gesztenyénket, tökéletesen megidézhetjük a hangulatot...
-vj-
RSS