Tizenhét

A padban ülve méla, léha, néha?! Minősíthetetlen magatartás, magyar a padtárs, mégsem értjük egymást. Felnőtt emberek, a tanár keze mégis megremeg, mert csendre kell inteni, a szája be nem áll. Bennem áll még némi tisztelet, mert vagy a korát, vagy legalább a tudását tisztelem. Nem mixelem a folyosót a teremmel, másképp a rend nem terem meg. Tudom én, pénz megy, pénz jön, itt ma melós, hogy megélj, de lássuk be az államilag támogatott is csak „segélyből” él. Hogy tanulhass, neked fizet az Állam, de a fogadást állom, hogy a te feddhetetlenséged ugyanúgy álom, mint azé az emberé, aki a segélyt inkább piára költené.

Invesztálsz a Tudásba, de benned egy csárdában két dudás van. Görnyedt a hát és nincs jövőkép, itt minden esztendő egy szökőév. Sok itt a szép férfi és a szép nő, de csak keveseknek fekszik az intellektuális gladiátorképző. Nem kötelező az egyetem. (Hiszen lehetnél ács, esetleg szobafestő. Vagy legyél slammer: egy szóbanfestő!) Szótlan állsz a tömegben, olykor bealszol, olykor bebaszol, egyetemista identitásod valahol a mélyben araszol. Mert ugyan neki sem tetszik a Rendszer, de munkája gyümölcse fos, egyetemi polgárként a Tudásra rátapos. Ha minden tantárgy felesleges, akkor a te értelmed is csak esetleges? Melyik megy neked jobban? Az elmélet, vagy a gyakorlat? Én úgy látom, benned és nem magadon kívül feszül az a korlát.

Tapsolva kéred mi mindenkit megillet, szabadság, jogok, őszinteség. Hol marad az mi ugyanúgy részed, tán egészed, a kötelesség? Fáj, mert fáj a tudat, hogy munkád tán csak unokádnak épít Utat, de lásd be ember, itt minden egymásra épül, ha menekülsz, az ég attól csak máshol kékül. Színész Bob azt mondta: Nem lájkolod a hazádat? Csak press escape! A baj azzal van, hogy így nem változik az összkép. Sok magyar veri a mellét, mégis egy Szigeten Fish ’n’ Chips az ebéd, vendégmunkás vagy. Azt mondod: Fenét?! Tán a magyarság elvész valahol, tán sosem leszünk igazán szabadok, de bárhogy is lesz, én akkor is maradok.

-den-