Csontjaiban a kecsesség egy átvitt értelmű szózat,
Mely bennem, édesen borzas sóvárgást mozgat.
Látom, ahogy mozdul a nő,
Levegőt véve tágul a tüdő.
Szívembe ütő, léhűtő magabiztosság, más,
Mondjuk maga biztos át-érzi a helyzet súlyosságát.
Az én hibám-e, hogy csak nézem a tüneményt,
Vagy a csupán a Sors gyűjti be lelkem, szokásos szüretén.
Ennyi a lélek, elfújja a szellő, gyenge,
Partra vetett sellő-ként él át kínt.
Színt vallani kéne, de nem visz rá a lélek.
Félek.
Elmémben még, mint idea él,
Úgy érzem messze még ide a cél.
Hideg acél, de tűzben edzett,
Ez szívből szóló érzés-metszet.
-den-
RSS