Tizenhét

Nagyjából négy óra harminc perc. Odakinn tél, hideg, csupán a hótakaró világít, és ez a valószerűtlen fehér fény csordogál át az ablaktáblákon. A derengés annyira pont elég, hogy a plafon tátongó üressége egyértelmű legyen. Álmatlanság. Mind gyakrabban. Holott egész éjszaka egy afrikai emberrabló banda elől menekültem, álmomban. Fegyverek, dollár és feszültség. Félre ne értsen senki, nincs nekem semmiféle ellenérzésem az afrikai rasszal, egészen egyszerűen így alakult. Az nem derült ki, hogy végül megmenekültem-e, de az, hogy e szöveg születik, azt engedi feltételezni, hogy igen.
A menetrend szokásosnak mondható: éppen csak megúsztam a komolyabb konfrontálódást a banda egy hölgy és két férfi tagjával és már a plafont bámulom. Még kicsit hitegetem magam, hogy visszatér a fürtös álom, de a percek múlása az óhaj meddőségét igazolja.
Némi belső morgolódást követően hagyom veszni a tollpaplan melegét és belátom, hogy kiváló lehetőség kínálkozik arra, hogy meglessem a csodát: azt, hogy miként születik Édesanyám húslevese. Azt hiszem, Ő lepődik meg jobban, amikor öt óra körül már a pattogó tűz melege és a készülő kávé fogadja. Nevet rajtam, jat lag, bólintok, ezen is nevet, persze, Ő nem használ ilyen hülye, angol kifejezéseket magyar szövegben. Na mindegy! Mondom Neki, hogy van egy üzleti ajánlatom, mely szerint szívesen kuktáskodom, Ő pedig bevezet a zavarosba, amely ez esetben a színtiszta húsleves misztérium-játéka. Áll az alku.

Felmerülhet az Olvasóban, hogy mi ez húsleves para; már, ha kiérződik a szövegből. Meggyőződésem, hogy levest főzni a legnehezebb, mert ott nagyon vékony jégen táncol a harmónia. Egy húsleves, amelyet meg évtizedes távlatokból nézve is szenvedéllyel kanalaz a társaság, végképp nehéz ügy, mert ott nem lehet mellébeszélni. Sokkal könnyebb olyan levekkel versenyezni, amelyeknek otthon nincs hagyománya.
Ez a reggel azonban harmonikus: minden szépen, sorjában előkerül, a hús, a zöldség, a jókora fazék, a fűszerek. Nincs sietség, nincsenek kapkodó mozdulatok, csak valamiféle szertartásos, össze nem keverhető sorrend, miközben odakinn lassan teljesen megvirrad; kétségtelenül tántorgunk ki a télből. Az egyetlen konkrét intelem a levessel kapcsolatban: nem lehet belőle keveset főzni, meg kell adni neki azt, amit megkövetel! – körülbelül annyira konkrét, mint az „amennyit fölvesz” instrukció, de azt hiszem, hogy ezt inkább érezni kell, mint érteni.
Azért is szeretem ezt a reggelt, mert van benne egy kevés abból, amiből mind inkább veszít az ember, mert az élet, a munka, az álmok hajhászása egyre távolabb sodorja attól, amit békés gyermekkornak hív. És ez most a viszontagságos álmatlanság végett valahogy időutazás volt, amelyben azért az is kiderült, hogy húslevest főzni mégsem boszorkányság, csak talán nem árt, ha az ember nem felejti el belefőzni a lélek titkos darabkáit.

-vj-