Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Költészetben a Rock 'n' Roll - Interjú Kövér "Kövi" Andrással

2012.05.15. 17:17 tizenhét

Na, jó, csak semmi kapkodás. Addo, pohár bor, csipegetés. Nem rég múlt este 8, kint szemerkél az eső. A Költészet Napi slam poetry-t követő hétvégén végre egy asztalhoz ülünk, hogy elkészüljön a már jó ideje tervezett interjú. Életútinterjú? Mélyinterjú? A lényeg, hogy több, mint holmi slammerfaggató, „szakmázó” csevej, ugyanis percről percre felszínre kerül Kövi, az ember. Sokat mesél magáról, fordulópontokról, emberekről, hogy hol is tart most.  

A beszélgetést koccintás nyitja meg. Egészségedre! Kövi konstatálja, hogy előző este slam poetry-n a közönség 80 %-a nőkből állt. Ráadásul olyanokból, akik nem tini lányok, hanem komoly egyetemista nők. Kihangsúlyozva, hogy az ő esetében ez természetesen irreleváns, viszont nekem remek terep. Vágjunk hát bele!

Ki az a Kövér András? Ki az a Kövi? Mi az általad bejárt út az előadó művészeten belül?

Én alapvetően zenei vonalról jövök.  Ez egy komplex kérdés, hogy én ki is vagyok. Ha kulcsszavakat kell mondani, amik az identitásomat meghatározzák, akkor nyilván tök fontos ebben, hogy 30 éves vagyok, családos vagyok, hogy apa vagyok, rocker vagyok, pécsi vagyok. Például az iskolai végzettségemet nem azonosítom önmagammal. Ha az alkotói oldalról közelítünk, és ugye most főleg a slam poetry kapcsán jön a kérdésed, akkor annak egyértelműen két eredője van. Az egyik a zene, a másik az írás. A zene tulajdonképpen a születésemmel egyidejű. A családom két ága nagyon jól reprezentálja azt, amivé én lettem ebben az egészben. Anyai öregapám maga volt a zene: karvezető, zenepedagógus Szegeden, mert ugye mikor Szegeden nyaraltam sem lettem szegedi. Az, hogy zenét tanulunk, nálunk egyértelmű volt és én abszolút nem éreztem kényszernek. Attól volt egyértelmű, hogy körbevett. Az egész lakás tele volt hangszerekkel. Volt zongora, gitár, furulya, hegedű is, ütős hangszerek, tangóharmonika, kották. Vannak olyan fényképeim, hogy 1,5 évesen a zongoránál ülök.

 

Tehát a zene gyakorlatilag az élettel egyidős nálam. Zongorán tanultam zeneiskolában, aztán az általános iskola vége felé már sokkal jobban érdekelt a gitár. Akkor már rockzenét hallgattam. Az elején még csak akusztikus gitárom volt. Emlékszem volt otthon hifitorony, meg egy Akai mikrofon, amit benyomtam a gitár hanglyukába, jól kitekertem és ettől az torzítva szólt. Azon játszottam a Green Day-t. Az volt az első nagy kedvencem, általános iskola hatodikos korom óta vagyok rocker. Gimiben már Kásitól kezdtem gitárt tanulni, először voltak kis garázszenekaraink, Kertvárosban, a Szaturnusz utcában. Nekem a Melinda utca kimaradt, bár az volt a bölcsője a pécsi rockzenének. Aztán a Kási bevett szintizni a zenekarába, ez volt az első komolyabbnak gondolt banda, amiben játszottam. Ott már havonta voltak koncertek, mindig az IH Billentyű klubban, mindig ugyanazoknak az embereknek, egy év után otthagytam azt a zenekart. 18 éves lehettem, akkoriban kezdtem egyetemre járni, ott a zenélés háttérbe szorult. Azóta is szívom a fogamat, mert én csak az egyetemet követően kezdtem el úgy rendesen zenélni, hogy koncertek, lemez meg stb.

Akkor jött a Skru?

Nem, előbb a Clash City Rebels, körülbelül 5 éve. Illetve még azelőtt a Starfunksimples, amiben menedzser voltam „csak”. Abban én nem álltam a színpadon de nagyon vágytam oda. The Clash-t azt hallgatgattam régebben is, de főleg huszonnégy-öt éves koromra lett igazán fontos. És akkor egyszer csak kitaláltam 2006 környékén, hogy hát bassza meg, ezt a zenét nem játssza már szinte senki, és hogy mennyire jó lenne élőben hallani, vagy még inkább játszani. Igaz, hogy rövid ideig működött a Clash, de nagy hatással volt egy csomó más zenére. Aztán 2007-ben elkezdtük a Clash City Rebels-t, akkor még Clash City Rockers néven, a Rockmaratonon volt az első bulink. Az annyira jól sikerült, hogy utána még vagy egy hétig attól pörögtem. Ez az első olyan zenekarom, amire igazán büszke vagyok. 

 

Ennek hatására csöppentem bele újra a zenébe, és akkor éreztem, hogy most ezt csinálni kell, nyomni kell, nincs elvesztegetni való idő. Akkor úgy tekintettem vissza az életemre, hogy gyakorlatilag azt az 5 évet, amit az egyetemen töltöttem én elpocsékoltam arra, hogy legyen egy diplomám. Illetve hát nem elpocsékoltam, ez így nem igaz, mert jó, ha van diploma, de én valójában sosem akartam jogász lenni, jobban érzem magam így, ahogy most vagyok. Ahogy mostanában elnézem a régi évfolyamtársaimat talárral a kezükben, aktatáskával, és beleképzelem magamat a helyükbe, akkor rohadtul örülök, hogy nem tartozom közéjük, nem érezném jól magam a bőrükben, még akkor sem, ha ők igen. Lényeg a lényeg, rájöttem arra, hogy az idő véges, nem lehet szarakodni. A dolgokat, amikről mindig álmodtam, azt csinálni kell. Ennek hatására nagyon be is indultunk. Pár hónap alatt rengeteg koncertünk volt. Volt olyan, hogy 1 hét alatt 3-4 bulink volt, és nem nyáron, hanem már tavasszal. Nyáron könnyebb fellépni, mert sok a fesztivál.

Érdekes, amit mondasz és hirtelen be is ugrott, hogy akkor ezek szerint a „nincs elvesztegetni való idő” gondolata fejeződik ki a Lélekjelenlét című dalban, ami már ugye a Skruhoz köthető.

Abszolút. Meg több versben is.

Félsz attól, hogy lemaradsz dolgokról?

Attól félek, hogy az élet véges, és hogy nem fér bele az, amit én beleálmodtam, mert esetleg elvesztegetem az időt hülyeségekre. Nagy kérdés, hogy az idő telik, múlik, vagy megy? Egyre inkább gondolom úgy, hogy mindig az adott pillanatban kell cselekedni, ha van helyzet. Itt és most. Ez egy ilyen elcsépelt carpe diem-téma, de ettől függetlenül teljesen igaz. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy most kell magam szétbulizni, bebaszni, sokan ezt értik az alatt, hogy „most vagyok fiatal, most kell élni”. Persze mondom én ezt 30 éves „tapasztalt” fejjel, de például az egyetemen még pont ezzel a felfogással álltam a dolgokhoz, mert azt hittem, hogy ezek az élmények a maradandóak, miközben a bulik felére nem is emlékeztem. Teljesen elégedett voltam azzal, hogy nekem vagy egy hallgatói jogviszonyom, azt gondoltam, hogy ezzel építem a kis életemet és közben nem foglalkoztam sem írással, és zenével sem. Gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, csak teljesítettem a tantárgyi követelményeket. Eltelt 5 év és gondolkodtam, hogy most mi van? Van egy diplomám, azt annyi. Amúgy a Skru többek között emiatt is volt fontos pont az életemben, mert függetlenül attól, hogy nem tartott hosszú ideig, nekem akkoriban indult el a szövegírás. Pont a Lélekjelenlét az a dal, ami a legközelebb áll hozzám, mert a zenéjét és a szövegét is én írtam. És igen, ahogy mondod, ez a dal pont erről szól, hogy véges az egész, és ezért csinálni kell! Mindig valamire vársz…

Míg letelik az idő…

Nincs elég akaraterő. És a jelentőségét elveszti a jelenlét. Ha lépést mástól várod el, önerőből boldog nem leszel. Nem várhatod azt, hogy más adjon oda neked bármit is. Neked kell elérned a saját vágyaidat, saját úton. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a Skru zenekar nekem az utolsó nagy lehetőség, hogy valami maradandót alkossak és nagyot koppantam, amikor vége lett. Nagyon hirtelen történt, nem voltam rá felkészülve, rengeteg tervünk volt, és egyszerre csak minden már múlt időbe került. Erről szól a San Kruban végnapjai című novellám is, amit már te is olvastál és az óta felkerült a blogomra is. Aztán hamar jött a fordulat, ekkoriban derült ki, hogy babánk fog születni. Akkor váltottam át egy teljesen másik vágányra. Már a tudat maga, hogy érkezik a kislányom, az Emmácska, hatalmas inspirációt adott és elkezdtem gyerekdalokat írni otthon egy gitárra. Az apaságra kezdtem el felkészülni ezzel. Innen jött az Apa Világító Pavilonja is. Ezért is emeltem ki a beszélgetés elején, hogy az én identitásom fontos része az, hogy apja vagyok a kislányomnak. Ő a legjobb dolog, amit valaha alkottam, persze koprodukcióban.

 

 

Mikor jött a slam poetry?

2011. március 16-a, Est Café. Slam and Eggs volt a neve a rendezvénynek, ekkor slammeltem előtte, de még nem tudtam hogy kell. Hónapokkal előtte láttam a tv-ben egy összeállítás, a Wolfie beszélt benne, őt már régebbről ismertem, látásból, koripályáról, pollack strandról, meg az utcáról. Mindig köszöngettünk egymásnak. A slam poetry-ről szólt a kisfilm és felismertem a háttérzenészeket is, aztán csak néztem, hogy ott verseket mondanak az emberek. Felkeltette az érdeklődésemet. Akkor már volt egy-két versem amikről nem tudtam eldönteni, hogy legyen-e dal belőlük, vagy ne. Ezek még ilyen korai témák voltak, nem kifejezetten slam szövegek. Ezeket mondtam el ott az Est Café-ban, ott menet közben derült ki számomra, hogy ez egy verseny, és én voltam mindkét körben az első szereplő, elég gyatra voltam. Ment a zenei alap, nálam meg bekapcsolt a zenészreflex, hogy a sor eleje egyre jön az ütemben, ez széthúzta a verseket, nem igazán működött a szöveg. A zsűriben ült Saiid és az Újonc (Akkezdet Phiai). Azt sem tudtam kik ők, érted. Én rocker vagyok, csak láttam rajtuk, hogy ezek valami rapperformák, főleg a Saiid. Azóta persze követem a dolgaikat, néhány számot kifejezetten szeretek is. Aznap este versenyen kívül még elmondtam a Pokoli Faszokat, annak volt is sikere.

 Annak az estének egyértelmű pozitív hozadéka az volt, hogy fogalmam és tapasztalatom lett arról, hogy mi is a slam. Láttam több embert fellépni. Például láttam az Indi-t, akin látszott, hogy rutinos és tök szimpatikus is volt. Akkor láttam először a TG-t, aki nekem rendkívül meghatározó személlyé vált ebben műfajban. A másik érdekes figura az Angyal Gyula volt. Tetszett, hogy felment a színpadra egy füzettel, belenézett, ledobta a földre és hatalmas átéléssel kezdte nyomni a szövegét. Egyértelműen hatással volt rám, és azon gondolkoztam, hogy vajon direkt csinálja ő ezt? Észre veszi-e magát közben, vagy nem? Ez most komoly, vagy poén? A lényeg, hogy szerintem jó volt, de nagyon lepontozták. A Gyulával akkor este ismerkedtem össze, néhány hónappal később hívott is a Rockmaratonra slammelni. Én a köztes időben, márciustól júliusig egy verset sem írtam, Rockira viszont kellett vinni valamit, ezért megint ráálltam a témára. A Rockmaratonon egyébként nem volt különösebb sikere az eseménynek, viszont ott volt TG, Aldo, a Gyula, Kotroczó Máté „Matedon”, Liszkai Máté és én, így hatan voltunk. TG-vel ekkor barátkoztam össze. Régóta mozgok underground körökben, és azt tapasztalom, hogy mindenféle előadóművész és zenekar részéről jelen van némi irigység, fúrás egymás háta mögött. Nem mindenki tudja elismerni mások teljesítményét. Mindig elkezdik a másikat önmagukhoz viszonyítani, és ha valaki sikeresebb, akkor riválisként kezdenek gondolni rá. Ez minden alkotási és művészeti ágban tetten érhető, főleg azokra jellemző, akiknek nem megy olyan jól a szekere, vagy mehetne jobban is. Én ennek nyomát sem látom a TG-n.

 

A Rockmaratontól kezdve mi nagyon összebarátkoztunk, és ekkortól ébredtem slammer magamra. Nyáron sok időm volt írni, ekkor indult a blogom is. Közben TG-vel sokat találkoztunk, mondogattunk egymásnak a verseket. Teljesen különbözik a stílusunk. Övé a sámánszerep, tehát nem kifejezetten közérthető, földtől elrugaszkodott, viszont olyan stílusban adja elő, aminek abszolút hatása van az emberekre, még ha elsőre nem is érthető annyira. Szóval mindent megosztottam vele, ő meg bíztatott, és elhívott az Ördögkatlanra is, ahol már elégedett voltam magammal, megvolt a FLOW, amit most te is éreztél a Költészet Napi slam-en. Ott már tudtam hatni a közönségre. Ekkor haverkodtam össze Aldoval is. Őt mindenképpen ki kell emelnem, hiszen itt Pécsett ő az, aki az egyik leglelkesebb szervezője a slaméletnek, ő szervezte a Barbakán várárokban azt a bizonyos szeptemberi slam poetry, ahova lejöttek a pesti rutinosabb arcok is.

Itt gyorsan meg is ragadnám a lehetőséget, hogy kifejtsem miben is látom én a sikeredet. A Barbakános slam poetry-hez köthető a Pécs az Pécs című slam-ed is, aminek minden alkalommal nagy sikere van. Amiben én a te sikeredet látom több szöveged esetében is, az nem más, mint az olyan témákhoz való hozzányúlás, ami erősen a kollektív tudat részét képezik, ezáltal pedig mindenki számára jelentenek valamit, mindenki érti őket.

Egyébként két versben is szerepel ez a szó. Az egyik úgy, hogy kollektív öntudat, a másik úgy, hogy kollektív emlékezet. Úgy fogom fel, hogy a költészetnek ebben a formájában a slammer egy eszköz. A Pécs az Pécsben, a Ne nézzé’ tévézzé’-ben és a Kocsmatúra Matúrában is a cél valahol az, hogy a közönség megtalálja benne saját magát. Mert ahogy te is mondod, a kollektív tudat részeként vannak jelen a szövegekben található témák. Én alapból ebben a felfogásban próbálom megragadni ennek az egész műfajnak a közösségi jellegét. Mindenki találja meg a szövegekben azt a pontot, amin keresztül képes kötődni a témához, és akkor van valaminek sikere, mert magára ismer benne a hallgató és ennek hangot is ad. Ez az, amikor meg lehet azt csinálni, amit a Mikában Pesten a Ne nézzé’ tévézzé’-vel, hogy anélkül, hogy ismernék a szöveget, be tudják fejezni a sort, mert úgy épül fel a vers, és közben viszem magammal az embereket egy kis sétára. Persze ebben van egy szűrő, mert nem mindenki szereti a slam poetry-t, és nem is mindenki jön el egy ilyen estre, hanem csak az igényesebbek, kultúrára fogékonyabbak. Akinél a kultúra csúcsa a Való Világ annak nem sok mondanivalóm van, hacsak nem Alekoszról írok valamit. A közérthetőségnek tehát van egy alsó határa, ami ennél lényegesen magasabb, az érthetőséget tehát ezen a körön belül értelmezzük. A cél, hogy úgy fogalmazz meg valamit, hogy a hallgató megértse, de ne tudja magától ilyen módon megfogalmazni. Szerintem az egyéni stílusnak ez a kulcsa.

Mennyire jellemző rád, hogy elpróbálod a verseket? Milyen maga a tanulási folyamat?

A zenekaros tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy van egy próbaszínvonal, ahogyan magadnak elő tudod adni, kényelmes körülmények között, nézők nélkül. Ez természetesen élőben nem mindig jön össze ugyanúgy, de a rutin persze sokat segít ezen. Viszont ott van egy nagyon fontos tényező, ez pedig a közönség. Ha jó a közönség, akkor ők a próbaszínvonal fölé tud emelni. Én maximum a kocsiban gyakorlom a verseket, vezetés közben, vagy gyalog elmondom lépéstempóban. Nekem ez a gyakorlás. A többi meg majd élőben kialakul. Minél többször adsz elő egy szöveget, annál jobban tudni fogod fejből, plusz lehetőséged lesz rá, hogy egy folyamat részeként eljusson arra a szintre, ahogyan azt te valójában elő akarod adni, közben a szöveg is csiszolódik. Ez egy fejlődési folyamat. Ennek kapcsán jön a slam poetry egyik nagyon fontos jellemzője, amit az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy bár közösség vagyunk, itt minden ember sikere egyéni teljesítményeken múlik. Mindenki önmagáért van a slam poetry-n belül és ezt fontos kiemelni. Ennek tudatosítása is befolyásolja azt, hogy ki milyen mértékben veszi komolyan, ki mennyi energiát szán rá. Sokkal nagyobb bátorság kell, mint zenekarral kiállni. Ott, ha buksz, egyedül buksz, és senkire sem foghatod rá a kudarcot. Viszont senki nem is akadályoz meg abban, hogy jól teljesíts, tehát nincs olyan, aki visszahúzzon, vagy bárhogy megnehezítse a dolgodat.

Kulcsfontosságú fogalmat említettél. Egyéni teljesítmény. Egy hónapja volt a Redbull Pilvaker, ahol 3. helyezést értél el. Ha jól tudom a részvételed nem volt annyira magától értetődő. Légy szíves mesélj erről is egy kicsit!

Januárban hallottam, hogy lesz egy ilyen rendezvény, ami egy meghívásos slam poetry és rap verseny. Hallottam, hogy a Saiid és Wolfie is ott lesz a zsűriben. Amikor a Saiid elkérte az elérhetőségeimet a TG-től, és mondta, hogy elvileg benne vagyok az indulók névsorában, én ennek nagyon örültem is. Fellelkesültem, aztán mégsem kerültem be az eredeti tízbe aki meghívást kapott. Aldo-t és TG-t behívták, engem meg nem, ez eléggé elszomorított. Azonban rám ez inkább hatott motiváló tényezőként és elhatároztam, hogy valahogy meg kell erősítenem a státuszomat a slam poetry-n belül. Azt a következtetést vontam le, hogy eredményeket kell felmutatnom, jobban kell csinálnom a promóciót, több emberhez kell eljutnom. Túltettem magam a dolgon, de célként tűztem ki, hogy a legközelebbi ilyen horderejű eseményen már egyértelmű legyen a részvételem. Aztán nem várt fordulatként Aldo betegségre hivatkozva visszamondta a dolgot és vasárnap este 6 órakor tudtam meg, hogy szerdán én is részt vehetek a versenyen, amelyre egyébként már egy héttel korábban elfogyott minden jegy.

 

Vasárnap este épp fürdettük az Emmácskát, és akkor nézegettük a feldolgozásra kiadott forradalmi verseket. Végül Vörösmarty mellett döntöttem, az volt a legrövidebb. Olvastam, próbáltam értelmezni, beleélni magam a költő helyébe. Vasárnap éjjel kezdtem írni a verset és kedd délutánra elkészültem vele. Egy-két régebbi dolgot is beleépítettem, aztán kedden este megtanultam a szöveget. Szerdán délelőtt indultunk el. Nem gondoltam volna, hogy helyezést érek majd el, mert egy jó vers megírásához bizony több idő kell, vagy hirtelen és erős ihlet. Viszont a szerencsém talán az volt, hogy sikerült bele humort, iróniát csempésznem, mert felfigyeltem arra, hogy itt ez az osztrák cég, aki amúgy remek dolgokat szponzorál, mert valójában ennek köszönheti a népszerűségét, de hogy most a március 15. kapcsán akar itt robbantani?! Egy osztrák cég fogja megszervezni nekünk ezt az egészet?! Úgy döntöttem lesz hozzá tököm, hogy egy Redbull-os rendezvényen kiállok és felhívom erre az emberek figyelmét. Úgy gondolom a siker talán inkább ennek köszönhető, mert a szöveg lehetett volna jobb is. A rendezvényt egyébként áthatotta az abszolút profizmus, ami a szervezést illeti. Ki volt találva, meg volt szervezve, minden helyén volt, komolyan vették. A promócióra nagyon sok hangsúlyt fektettek előre és utólag egyaránt. Profi volt az egész.

Mit éreztél az eredményhirdetés után?

Eleve úgy mentem, hogy nem számítottam helyezésre. Ahogy végignéztem a pesti slammereken, az egész inkább tűnt egy baráti társaság közös programjának. Egyáltalán nem éreztem a levegőben a rivalizálást. Nem is foglalkoztam a helyezettek díjaival, annyit tudtam, hogy az első lóvét nyer, azt nem, hogy a harmadik is. Szóval én nem is nagyon készültem erre, nem ez motivált. Örültem, hogy találkoztam a többiekkel, és együtt lehettünk. Lement az egész, úgy gondoltam, hogy elmondtam becsületesen, nem éreztem különösebben kiemelkedőnek a produkciómat, ahhoz képest, ahogy otthon el tudtam mondani, visszautalva ugye a próbaszínvonalra, de becsületesen elmondtam, fejből. Nem égtem bele, időn belül voltam, reagáltak rá az emberek. Lényeg, hogy jött az eredményhirdetés és én egyáltalán nem izgultam rajta, bár Indi mondogatta, hogy szerinte mi ketten leszünk versenyben a 3. helyért. Nekem ez nem fordult meg a fejemben. Végül szólítottak, örültem, de akkor még nem robbant bennem semmi. Igazán csak utólag éreztem a dolog súlyát, annyira felpörögtem, napokig alig kellett aludnom mégis bírtam erővel, de az is lehet, hogy a Red Bulltól volt. A Pilvaker nekem egy fontos állomás volt, ahogy én látom, ráilleszkedik arra az ívre, amit a slam poetry leír nálam. Nagyon jól jött ki ez nekem, hálás lehetek. Nem tudom van-e benne sorsszerűség. Úgy gondolom, beférek abba a csapatba és mivel egy 3. helyre jónak tartottak, nem hallottam, hogy ezt valaki elvitatta volna tőlem azóta. Nem mondanám, hogy nagyon megváltozott ettől a világ. Nem érzem magamnak másnak, vagy többnek, nyilván kevesebbnek sem. Remek élmény volt. Ez egy lépcső, ahonnan léphetek felfele és lefele is, de remélem, hogy inkább felfele.

Végezetül pedig, gondolkodjunk most egy kicsit lokálisan! Véleményed szerint van-e igény a slam poetry-re itt, Pécs városában?

Kicsit több mint 1 éve követem a pécsi slam-életet. Voltam olyan rendezvényen ahol kutya se volt, voltam olyanon, ahol baromi sokan voltak. A közösség most még alakul, de egyértelműen úgy látom, hogy felfelé épül, igény van rá. Jó példa a Tititá. Szerdai napra lett szervezve, este 8-ra és megtelt a hely. Gyakorlatilag, amíg a versek tartottak az emberek végig ott voltak és végighallgattak mindenkit. Úgy gondolom ez jó példája ennek. Csinálni kell!

 

Azt látom, hogy ahogyan Magyarországon is egyre jobban mászik be a köztudatba, ez Pécsett is megfigyelhető. Egyértelmű, hogy jelen van és egyre többen kíváncsiak rá. És lesz is, ha rajtunk múlik. Elégedett voltam a Tititás rendezvénnyel, mert sok slammer eljött, de akkor lennék még boldogabb, ha minden alkalommal jönnének új arcok is, akik verset is mondanak, így kell ennek működnie szerintem. A közönség és az előadó között elmosódik a határ, és a cél is ez. Mindannyian egy közösség, a pécsi közösség tagjai. Ettől lesz a közönségből közösség!

 

Köszönöm szépen a beszélgetést!

 

Egy perc slam

-den-

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr254514473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása