Tizenhét

A vakítótól a láthatatlanig

Mielőtt a Merkúrt elhagyva a Naprendszerben a következő bolygóra ugranánk, a hátsó kertben pedig távcsövünk tubusát áttájolnánk, tegyünk egy kis kitérőt! Ezen kitekintés mindenképp szükséges, mielőtt jobban elmélyednénk az égi látnivalókban, ugyanis pár mondatban a csillagok fényességéről szeretnék szót ejteni. Pontosabban: az égi objektumok fényességének kifejezéséről.

Ha észlelünk egy csillagot vagy egy bolygót, az egyik első tulajdonság, amit érdemes megállapítani: a fényesség. Milyen formában lehet ezt megtenni? Ez a kérdés fogalmazódhatott meg Hipparkhosz görög csillagász fejében is, aki létrehozta az első csillagokra vonatkozó nagyságrendi skálát, aminek keretében a csillagokat beosztotta 1-től 6-ig. A legfényesebb csillagok az 1-es, míg a szabad szemmel még éppen láthatók a 6-os számot kapták. Ilyen módon adjuk meg a csillagok látszólagos fényességi értékét, amit látszólagos magnitúdónak nevezünk. Idővel a skála mind negatív, mind pozitív irányba kibővült. 

Az egymást követő magnitúdó értékek 2,512-szeres aránnyal viszonyulnak egymáshoz, tehát egy 2m-ós csillag 2,512-ször fényesebb, mint egy 3m-ós és így tovább. 2,512 nem más, mint a 100 ötödik gyöke (1001/5), tehát egy 1m-ós csillag pontosan 100-szor fényesebb, mint a szabad szemmel éppen megpillantható 6m-ós. A fentiekből következik, hogy minél kisebb egy objektum magnitúdója, annál fényesebb.

Egy csillag fényességét a méretén és távolságán kívül – egyszerű földi észlelő esetében – még meghatározza a légkör minősége is. Egy meleg nyári nap után a poros levegőben jóval halványabbnak tűnhetnek. Éppen ezért a látszólagos magnitúdó értékét „légkörmentes” esetre adják meg. A referencia régebben a Lant csillagkép (Lyra) legfényesebb csillaga, a Vega volt, így ennek fényessége 0m – újabban 0,03m-ra pontosították.

A fentiek alapján meghatározhatjuk a nevezetesebb égitestek fényességét: a Napé -26,8m, a telihold -12,6m, a Vénusz legragyogóbb periódusában eléri a -4,4m-ót, a Mars pedig a – 2,8m-ót. Az égbolt legfényesebb csillaga a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép része, a Szíriusz, ami -1,44m-ós. A saját, 10 cm átmérőjű Newton rendszerű távcsövemmel a 12-13m-ós határfényességű objektumokat még megpillanthatom, de a Hubble űrteleszkóppal (HST) a 30m-nál halványabbakat is lencsevégre lehet kapni.

Ennyit rövid kitekintésnek, itt az ideje, hogy az újabb információk birtokában meghódítsuk az égen legfényesebben ragyogó bolygót! Melyik is volt az?

-latyak-