Tizenhét

„Talpra magyar, hí a haza!”

Az apró színpad megtelik nyüzsgő gyerekekkel. Piros-fehér-zöld rongyokba öltözve kiáltják a Tizenkét pont vezérszavait: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését!”, „Közös teherviselés”, „Nemzeti Bank”… A felsősök unottan nézik az előadást; az egyik lány a szomszédja fülébe súgja: „A tavalyi is ugyanígy kezdődött…”

„Itt az idő: most vagy soha!”

A Petőfit alakító kisfiú kipirult arccal áll a lépcső tetején, fején nemzeti színű szalaggal ékesített kalap – a heves szónoklat alatt egészen a szemébe csúszott a fejfedő. Ám ez őt nem zavarja, éppoly lelkesen kiáltja forradalomra buzdító szavait a körülötte álló népnek – s a közönségnek… 

„Rabok legyünk vagy szabadok?”

Válaszút előtt az ország… Az apró színészhadsereg zászlókat lengetve, kardokat, láncokat csörgetve tudatja: kész akár életét áldozni drága hazájáért. A dicsőséges pillanatban az egyik kis forradalmár a rájuk vetülő reflektorok fényén át hunyorogva végigpásztázza a kokárdás sokaságot: az első sorokban addig feszülten figyelő másodikasok most szívükre tett kézzel, szikrázó tekintettel kiáltják a fellépőkkel kórusban: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A függöny mögül a magyartanár könnyes szemmel figyeli osztályát…

- johnny -