Tizenhét

Nyikoláj nehéz napokat élt át. Mindenféle gondolat tódult össze a fejében és már-már úgy érezte, túl sok ez neki, talán végleg kifog rajta az élet. Volt egy bizonyos célja. Egy prioritás, ami nem hagyta nyugodni.
- Van egy lány.
- Milyen lány, Nyikoláj? – kérdeztem érdeklődve.
- A piros kabátos lány.
- Hol? Milyen piros kabátos lány? Ne csak tőmondatokban beszélj!
Kezdtem kíváncsi lenni. Kicsit idegesített, hogy alig akar elárulni valamit, ezért szóltam rá kissé ingerülten, de nem akartam bántani.
- Tudod, Deniblu, a piros kabátos lány szimbólummá vált számomra. Egyfajta üzenetté, egy jelentést hordozó személlyé a tömegben. Az elmúlt hetekben sok dolog történt, melyek hatására majdnem „The ground is falling out from under us, it always does.” érzésem volt, csak hogy Mutemath-ből is táplálkozzam. Tudom, mennyire szereted. Mellesleg én is egyre többet hallgatom. Szóval mindenkinek megvan a maga piros kabátos lány energiaforrása, szerintem. Abból meríthet meglepetésszerűen erőt, mikor már véglegesen úgy tűnik, hogy anómikus állapot uralkodik el a feje felett. Hogy én miben élem meg a lány pozitív energiáit, az egészen egyszerű.

- Na és miben?
- Mondom, nyugi! Három hete, a szokásostól eltérően elkezdtem a forgóban utazni a buszon. Általában a második ajtónál állok meg, tudod, azon a részen, ami elvileg a babakocsisoknak van fenntartva, de csak ritkán használják. Kauzalitást vélek felfedezni a történtek után. Egy cseppnyi kétség sem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy a busz közepén létrejött találkozásom a lánnyal, okkal jött létre. Ha tucat lennék, idő előtt odaléptem volna valami gyenge ismerkedős szöveggel, hogy aztán levert sereg módjára vonuljak vissza a kapaszkodó szekciómba. Nos, hála Istennek, nem így tettem és a minden szó nélkül lezajló együtt utazások tökéletes boldogsággal töltenek el enélkül is.
- Szóval még nem beszéltél vele? Félsz, vagy csak vársz valamire? – kérdeztem.
- Számomra ez nemes egyszerűséggel: Szép. Maga a helyzet szép. Mintha ezeken a reggeleken már nem „egyedül” utaznék. Tettem egy próbát és elkezdtem a forgó helyett egyre hátrébb állni. Ma és előző héten is láthattam, amint felszállás után egyből engem keresett a szemével. Konstatálta ugyanis, hogy nem a megszokott módon, már nem a forgóban utazom és miután sikeresen felfedezett engem, természetesen a közelemben igyekezett helyet találni. Köszönésünk minden alkalommal egy-egy mosoly, egymás szemébe nézve néhány másodpercig.
- Magyarul nem vagy neki közömbös. Ez jóóóó, Nyikoláj! De ha látod a kölcsönös vonzalmat, akkor miért nem szólítod meg? Lépj oda, légy határozott, mint amilyen amúgy is lenni szoktál. Úgy érzem, ez a lány kicsit meglágyított téged.
Mosolyogva néztem rá, láttam a zavarodottságot az arcán. Bele is vörösödött, aztán mintha ez az utolsó megjegyzésem el sem hangzott volna, tovább folytatta:
- Számomra jókor jött egy olyan személy, mint a piros kabátos lány. A sorsszerűség vagy pusztán a magasabb szférákból érkező vállon öklözés ez. Helyre rakott, felnyitotta a szemem és a reggeli zenehallgatós buszozásaim árnyékából való kilépésre sarkallt. Kívánom neked, hogy legyen egy lány, fehér vagy piros kabátos, akár pont egy ilyen reggeli forgatagban, aki képes felrázni, ha már épp készülnél Negatíviába utazni.
- Ha ma leghátra állsz a buszon és ide is követni fog téged, meg kell szólítanod. Hátrébb már nem mehetsz.
Láttam a felcsillanó reményt a szemében, ami hirtelen félelemmé és bizonytalansággá változott. Megijedt. Tudta, ma cselekedni kell.
- Na, jó, akkor én megyek is. Megy a buszom ugyebár.
Fogta a táskáját, matatott benne valamit, aztán a kezét nyújtotta, hogy elköszönjön. Némileg határozottabb volt. Kézfogás közben rámosolyogtam. Ezt szántam biztatásként, mert úgy éreztem, ennyi is elég. A szobámban ülve már csak a bejárati ajtó csukódását hallottam. Nyikoláj elindult.
 

-den-