Tizenheten kezdtük, egyetlen céllal: hogy az írás szenvedélyén átszűrve, színekre bontsuk a világot. Mára kinőttük a számot, de a prím oszthatatlanságában a mai napig osztozunk.

áthallás


StrippedScience
(Poór Viktor Soma képregényblogja)

Évszakkönyv

2011.06.20. 09:17 tizenhét

 

Mindig is könnyen kevertem össze a nyarat és a telet. Vakító fény, alulról vagy felülről, néha mindenhonnan. Ezek az emlékek egyformák. Én nyáron mindig a telet, télen pedig mindig a nyarat várom. Nemcsak én, sok mindenkit ismerek, aki ugyanígy van ezzel.

Egymásra pillantunk a letekert ablakú kocsiban, hajunkat hátraszegezi a nyúlós, olvadt menetszél – és mindketten hópelyheket áhítunk. Augusztus végén kényelmetlen a fotel, melybe annyira vágytam karácsonykor, tankönyvek erdejében. Sárga izzás, hideg italok, alkohol, rohanás, megállás, jól érezzük magunkat, piros labda száll, potty, vonaglás reggelente, sós íz, ki tudja, honnan: legyen már tél…

Végre lehull, milyen szép, már megint lapátolunk. Állunk egymással szemben, kapucnink összeér, szemöldököm zúzmarás, kicsi kezét melegítem vértelen tenyeremmel. Könnyünk gondolkodás nélkül szublimál, megszámlálhatatlan előre meredő répa tartja szemmel utcánkban tett sétám. Haldokolnak a fenyvesek, nem vitás. A központi fűtés izzítja fel lelkem, és mér elképesztő csapást a tűlevelekre. Lassan elhomályosul az ablak szűrte táj, leheletem döbbenten csapódik ki tekintetem előtt: legyen már nyár…

Az ősz az elmúlás. Nem az én gondolatom – soha nem is volt. Amikor a nyári szandálomban gázolok a frissen roppanó sárga levelek között, nem a nyár vége, hanem a tél kezdete jár a fejemben: vajon mikor jön az első hó, jó sokáig tart-e, lehet majd szánkózni, síelni, hegyek szürke ormait fotózni? A száradó gallyak a kánikula emlékét reccsentik körbe, de én csak azon fantáziálok, milyen kontrasztot fog hozni a lehulló vakító lepedő a levéltelen ágak szénfekete szövedéke mellett.

A tavasz mindig árral jár: az ember és a természet – igen, így egymás mellett, de nem együtt – kiszabadul valahonnan, mértéktelenné válik. Megfogadja, hogy sohasem lesz többé semmiből hiány: víz, virág, szerelem, élet, jó szándék, versek, feromon és ihlet – megragadja őket a torkuknál, nem hagyja őket lélegezni. A vágyak pedig türelmetlenül, fulladozva várnak a nagy beteljesülésre, a fantasztikus nyárra. Olvadva, egyre vetkőzve tárjuk fel mindenünk, meggyőződésünk, hogy most már sosem veszíthetünk. Esszük a zöldséget, vérzik a fogínyünk, szedjük a vitamint, takarítunk nagyokat, száll a por, zeng az ének, csicsereg minden, mi életre képes: mi ez, ha nem egy csodás purgatórium?!

Az ősz nem elmúlás. Az ősz a nyár emlékmagvainak elvetése, hogy a téli ágyásokban azok szárba szökkenve reményt adhassanak egy újabb nyár eljöveteléhez…

A tavasz nem ébredés. A tavasz azon emberek megtisztulása, akik ráakadtak a friss hajtásokra a hó alatt – és újra képesek mindentől függetlenül hinni benne: bizony, lesz új a nyári nap alatt…

- latyak -

A bejegyzés trackback címe:

https://tizenhetmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr532991745

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása