Megkopott rácsok keretezik a hamvas gyermek ránctalan arcát, ahogy a lapáttal és vödörrel vívja harcát, ebben a mikro-sivatagban elhelyezett térben és időben. Házat épít, süteményt készít, kedvére formálja világát.
Kacajok fűzte koszorúval avatja fel nem tudatosult, gondtalan létezését ezen a késő délutáni órán, amikor a Föld orrán már a Nap széle ül meg halkan, elhúzva a percet. A tücsök még nem perceg. Kismotoron, dorkófékkel érkezik egy herceg. Megkopott sporttalppal talpal, aztán halk ijedtséggel kap el alkart, ahogy anyja megóvva vonja el a betonon csattanás élményéből nyert tanulságtól.
Anyák ülnek a padon sorban, mint őrzőszemű, repülésben megfáradt madarak. Eszük szűk odvában egy esszenciális rész, csak a gyermek lépteire hangolt receptorként munkál. Ásványvízszisszenés, rendre intő pisszenés, belülről feltörő rosszalkodásra késztető viszketés. Hisz kétes a lét itt a mászóka alatt.
Mert ha akár egy is aláhull a sok közül és bőrén a beton képez nyers alapot, hamar ölt egy aranyos jajsikoly egyértelmű alakot. A mellkas ordítással kísérve tágul, zavarva meg a csendet, tudatva a pillanat fájdalmát, a megbomlott rendet. Vérben törik meg a gyermeki létbe vetett hitvallás, háború ez, van némi áthallás. Az egyik katona, a másik a megtört kedves. A szem egyszer örömtől, máskor a fájdalomtól nedves.
A nyári melegben hamar szárad a könny, gyorsan felejtődik a seb, a mozgástér sem lett sokkal kevesebb. A fabotok acélpengéje újra szikrákat szórva kelt életre csatát, tornacipő trappolása utánoz fenséges patát. Mindent egy érzés hat át, hogy a gyermek nem ismer határt. Mindent tud és mindent lát, megüli a legvadabb paripát, négyzetből csinál tökéletes karikát, teszi, amit jónak vél, de csak karikíroz, nem igazán él.
Nincs félelem, nincs halál, annyi csupán, amit a szerepbe ágyazva a kisgyermek imitál. A gazdag szerepkészlet önfeledt játékra késztet. A jövő gyakran egy jelentőségteljességtől mentes mozdulatból kinéz, mert idővel úgyis elválik, hogy ki lesz valóban gonosz, és ki, emberséges vitéz.
RSS