Tizenhét

Impresszív szikra szállt síkra és a szóból tüzet szított.
Nyílt lángon grilleztük meg az addig nyers szíveket.
Klarinéttal random klezmer egyveleget fújt egy zsidó,
és cigányhegedű húrjaira telepedtek koszos lábú angyalok.
Egy őszinte strófa három sora maga a katlanesszencia:
Cigány, zsidó, cigány, zsidó. Melyik jó, melyik rossz?
Cigány, zsidó, cigány, zsidó. Melyik jó, melyik rossz?
Mind a kettő együtt jó, mind a kettő együtt jó!
A fába szorult szellemek pattogva adták a ritmust két rím között.
Árokban alvó lányok szuszogtak hajnali csendet,
és megértettem, hogy szürke valóságunk felülírása,
csak némi kedvesen dacos igénytelenséggel lehetséges.
A slam-buszon izzadtak a verslábak, rím ömlött a pórusokból.
Roséfröccsben tisztultunk meg, miután az út pora
verítékünkkel keveredve lassan sárrá dagadt rajtunk.
Feltámadt valami ősi, tiszta hagyomány a Katlanon.
Emberek voltunk a javából.

Álmosan ásít a hold
Ferde botos kobold
Kínál fázós követ,
Elgurult emlékeket
Melyből jövőt kötök
Köröttem, bennem egyikőtök
Elültetett apró nyomot
Melyből egyszer kihajthatok
Holnapok tépázott erdején
Tudom, a legelején
Utamnak morzsát hagytam még
Nem volt olyan rég
Mikor építeni kezdtem
S párszor megöregedtem
Önnön álmodásom alatt
S mi egyszer elapadt
Kút lesz megint, ha akarom
Még magamnak spórolom
Emlékeim, apró falatok
Vándorbotot ragadok
Elindulok képek erdejébe
Hátrafelé, a legelejére

Mutass nekem halk utat,
Csendes vizű kutat
Ahol még hömpölyög néma álom
Ezer megszenvedett ideálom
Sírva látom, ugyanaz
Szava bennem is az
Mi benned volt valaha
Szerelme és kósza iszonyata
Kornak bennem is hömpölyög
Hegy lesz a rög
Lényemben is, ha nem figyelek
Lelkembe én is szemetelek
Verset írok szótlanul
Betűbe sűrítve öntudatlanul
Elkapkodott bíbor lázadásom
Szerelmeim, álmom és átkom
Hogy merről indultam el
Kit mikor karoltam fel
S nyomtam én is magam földre
Váltott a sárga ezerszer zöldre
Hogy letaposhassák
Arcomba dobhassák
Lásd én nem értem
De sosem kértem
Arcot mázos tetteimnek
Adtam álmot én is síneknek
Lám, de én még küzdök
Ha kell éjszakába üvöltök
Repedt szélű akarást
Még hitt álmodást
Mi futunk az úton
Ahol más csak áll
Osztozunk ruhán, folton
S ha napra év száll
Bár néha szürke a lég,
Attila, én hiszek még!

Tudod Dezső, lennék a pajtásod.
Komolyan mondom.
Minket, új kalandok bolond felfedezőit,
nem rettentene a Világ hamissága,
mert hinnénk, hogy az Ember jó.
Játék lenne az élet? Úgy hiszed?
Kétkednék, de követnélek,
mert sok jó szorult beléd.
Persze fel kéne nőni, átlépni
valami szörnyű újba, a valóba.
Lerázni magunkról az álmot,
úgy cselekedni, hogy fájjon,
döntsön romba világokat.
Vagy emeljen fel, okozzon mosolyt.
De egy szinten túl a játszásiból
már nem működne. Oda kéne tenni az őszintét.
Keményen, mint amikor fog koccan a kövön.

Megjegyzés: A vers címe Fodor Ákos egyik haikujára rímel.

Axióma

Erőd cseppekben hever, megtépett tigris.
Talpad csattan, öklödet töri a szorítás.
Felrémlik az intelem: Edzésen meghalsz,
versenyen feltámadsz! A küzdőtér széléről
vágja ketté a teret egy emberes hang:
Mozgasd ki! Erős, felettébb erős.
Hálás lehetsz, ki tudsz térni, de most
ez a 10 másodperc is sok. Földre kerülsz,
füled mögül két rettentő ököl gyűri le
magabiztosságod, gégéd megriad.
Megzavarodsz, erőd vesztve karod két
térd között feszül. Feladja az ízület, feladod te is.
Lekopogod, többet ér egy könyök.
A meccs elveszett, a tapasztalat megmarad.
És tudod, hogy az erő micsoda? Akarat.
Mely előbb vagy utóbb borostyánt arat.

Megjegyzés: A 2000-es évek eleje egy meghatározó szakasza volt az életemnek. Ez a sportág volt az első komoly próbálkozásom, ami a mozgást illeti. Nagyon fiatal voltam és nem egy őszinte harcos alkat. Így 2-3 év elteltével kimaradoztam az edzésekről, majd pedig nem mentem többé. Őszinte voltam magamhoz, bár ebben is, mint sok mindenben az ember utólag okos. Ma már másképp csinálnám. A lényeg, hogy abban az időszakban csupa olyan embert ismertem meg, akik nagy hatással voltak rám. Néhányukkal még a mai napig jó viszonyt ápolok, de sajnos elég ritkán futunk össze. A dőlt betűs részek, olyan edzői intelmek voltak, amik örökre az agyamba vésődtek. Később tudtam meg, hogy a zárósorok Arany János tollából valók. Felnőtt fejjel jobban értem a bennük rejlő üzenetet, de már akkoriban is sokat adtak.