Tizenhét

A venezuelai Pastor Maldonado nyerte az idei FORMA-1 ötödik versenyét, a 42. Spanyol nagydíjat Barcelonában. A Williams-Renault pilótája a hazaiak kedvence Fernando Alonso és a finn Kimi Räikkönen előtt ért célba a 66 körös versenyen. Ezzel a Williams istálló 2004-es Brazil nagydíj után ünnepelhetett újabb győzelmet, akkor a szintén dél-amerikai Juan Pablo Montoya révén.

A rajt utáni pillanatok

A győztes nem meglepő módon csodálatosnak értékelte győzelme napját. Hiába szerepelt jól Lewis Hamilton szombaton, csapata hathatós „közreműködése” miatt a rajtrács végén találta magát. Így Maldonado az angol Lewis Hamilton büntetése miatt a pole pozícióból rajtolhatott. A McLaren csapata nem tudta megmagyarázni, hogy miért utasították Hamiltont autója leállítására az időmérő levezető körében. Az angolok azzal próbálkoztak, hogy technikai probléma lépett fel, de ezt a versenybírók nem tartották megalapozottnak. Így a sportág történelmében először, venezuelai versenyző indulhatott az élről. A címvédő Vettel a hetedik, a hétszeres világbajnok Michael Schumacher a nyolcadik pozícióból kezdhette meg a futamot. Meglepetésre tavaly az élről rajtoló ausztrál Mark Webber a 11. helyen végzett. Így megállapíthatjuk a tavalyi Red Bull dominancia a múlté, hiszen Vettel és Webber ismét a „középmezőnyben” találta magát. Jenson Button, szombat óta szenvedett autójával és ez elkeseredésére kitartott a verseny napján is. Az már látszott előre, hogy idén a Williams autója ütőképes lesz, csak az nem volt biztos, hogy a pilóták is felnőnek az autó mellé. Hát itt a válasz: Pastor Maldonado felnőtt. Ez csapattársánál Bruno Sennánál még kérdéses, nem is tehetsége, hanem kiegyensúlyozatlansága miatt.
A Ferrarinak egyedül Fernando Alonso ad hitet arra, hogy érdemes dolgozni, hiszen Felipe Massa múltbéli önmagához és a Ferrari történelméhez méltatlanul szerepel. Stefano Domenicali csapatfőnök szerint ez az eredmény nagy erőt ad nekik és dolgoznak a világbajnoki címért.
A Lotus pilótái és vezetői már futamgyőzelemről álmodtak, ám ez még várat magára. Viszont véleményem szerint lassan megérkezik az első Lotus-Renault futamgyőzelem is, talán már Monacóban (Aztán mégsem…).

A hétvége hőse Pastor Maldonado

A legjobban Alonso rajtja sikerült, aki az elsőként fordulhatott el a célegyenesből. Őt a Williams pilótája Maldonado és Kimi Räikkönen követte. Hamilton rajtja is említésre méltó, ő a 18. helyre lépett fel. Az elején úgy tűnt, Alonso meg is nyerheti a futamot, de sok volt még hátra, és az azonos köridők miatt nem tudta leszakítani magáról a Williams venezuelai pilótáját. A 13. körben pedig Schumacher hozta az idei formáját és beleszállt Senna autójába. Mindketten a kavicságyban kötöttek ki, és feladni kényszerültek a versenyt. A hétszeres világbajnok idiótának nevezte a brazilt, de később őt büntették meg – jogosan.
Majd egy boxutca kiállást követően Maldonado visszacsúszott a harmadik helyre, de később Alonso kerékcseréje után, egy kegyetlen gyors körrel átvette a vezetést a venezuelai. A futam felénél a két éllovas mögött a Lotus-Renault pilótái Räikkönen és Grosjean következtek. Őket az utolsó helyről rajtoló Hamilton üldözte. Csapattársa Button továbbra is a pontszerző helyek végén szenvedett. Maldonado utolsó boxkiállásánál elment mellette Alonso és Räikkönen is. Ám 4 körrel később mikor a spanyolt is kihívták a Williams pilóta előzött. Ekkor Kimi Räikkönen vezette a futamot, de tudta ki kell még állnia, sőt Pastor Maldonado új gumijainak köszönhetően meg is előzte.
Majd jött a hajrá, a hazaiak kedvence és dél-amerikai pilóta között. Alonso dolgozott le hátrányából, de előzni nem tudott. A finn Räikkönen mindkettőjüknél gyorsabb volt ez idő tájt, de óriási hátrányt kellett ledolgoznia. A végére biztossá vált a Williams sikere, Sir Frank Williams nem akármilyen ajándéknak örülhetett 70. születésnapja után nem sokkal. Végül már csak a dobogót illetően a második-harmadik hely volt kérdéses. Hiába került közel Räikkönen a Ferrarit vezető spanyolhoz, megelőzni nem tudta. A negyedik helyen a Lotus másik versenyzője a francia Roman Grosjean végzett, majd Kobajasi, Vettel, Rosberg, Hamilton, Button, Hülkenberg volt a sorrend a pontszerző helyeken. Hamilton 8. helye külön kiemelendő, annak tudatában, hogy hátrasorolták. Jenson Button egy újabb gyengébb hétvégén van túl, de egy ilyen szoros mezőnyben minden pont számít. No, meg egy újabb Mercedes pontszerzés, ismételten Rosberg jóvoltából. Bár nem volt minden felhőtlen a Williams háztáján, hiszen a futamot követően kigyulladt a brazil Bruno Senna autója. A tűz természetesen a többi csapatot is érintette. Mint később kiderült 1 súlyos és 15 könnyen sérültje lett az esetnek. A kiindulópontot az szolgáltatta, hogy az egyik szerelő közelében berobbant egy üzemanyagtartály.

Két világbajnok között...

És csak érdekesség képen a szezon ötödik futamán az 5. futamgyőztesnek örülhettünk. Így reménykedhetünk, hogy visszatér az, amire 2007-2010-ig volt példa, nevezetesen az utolsó futamon dől el a világbajnokság sorsa. Bár a tavaly főlényesen diadalmaskodó kétszeres világbajnok Vettel holtversenyben vezeti Alonsoval a világbajnokságot, arra nem sokan mernének fogadni, hogy ez így is marad. Bár mindkettőjük kiváló pilóta, olyan neves versenyzők sorakoznak még mögöttük, mint Hamilton, Räikkönen, Webber vagy Button. De talán idesorolhatjuk Rosberget és Grosjeant is.
 

-jane doe-

Harcol, tombol, dübörög a tenger
Mindenkit állon és térden ver
Te is támadsz, égsz és harcolsz
Ezerszer szeretsz és még többször gyűlölsz
Kapkodsz, harapsz eszedet vesztve
Énedet lüktetve szeretve
Melleden parázslik a jel
Lök, taszít a mélybe emel
Ordításra nyitod ajkad
De hörögve hallik szavad
Pajzsod véresre rágta rozsda
Sisakod a sor a sárba taposta!
Kapkodsz, de tudod: hiába
S mégis őt foglalod imába!
Reménytelenség reményt fogantat
Imád újabb napot ragyogtat
De szemben vad horda dübörög
Hömpölyög, zúg s bűzt hörög
Ketten állunk szemben, te meg én
A harc végének legelején
Kardunk, pajzsunk eldobhatnánk
Lábunk már nyakunkba ránthatnánk
De ott állunk, gyöngyöző tenyérrel
Pajzzsal, vérttel és halk reménnyel
Ajkunk csendben imát rebeg
Szemben az állati sereg
Te is tudod, én is tudom
De te is, én is vállalom
És kétely nem fér semmibe:
Ez háború a semmibe!
 

-csapi-

Csend. Zaj. Rohanás.
Lármában néma durranás.
Látom s nem fogom fel
Érzem, hogy keblére emel
Magyarázatot követelek
S lelkembe dühödten szemetelek!
Valami, valami történt.
Én jelentkezem önként,
Majd én megoldom
A feladott példát
De akárhogy számolom
Nem lelem a nyitját!
Valami történt bennem
Észre kellett volna vennem
A kis kerék máshogy zakatol
A többibe erősen markol
Hiába néznek rám
Ostobán, szájukat tátván.
Én sem értem, tényleg!
De valahol ott van a lényeg
Valami értelem csak van
Jártunk így biztos sokan,
Hogy valami elszakadt
S rajta új valami fakadt
Hogy valami történt belül
Minek a lélek sírva örül.
 

-csapi-

Áttetsző fonál, mellyel arcodra szövöd mosolyod.
Évezredek félelmetes hagyománya fedi fel kontúrját
minden szavad mögött. Ellehetetleníted saját tisztaságod.
Szájba került homokot csikorgatni fogam közt hálásabb,
mint belőled meríteni erőt, reményt, felemelő bizonyosságot.
Szavak kurvája, megcsaló ribanca minden szótagnak,
nyelvbotlásaid dübörögve zengik az átkos érdeket,
mely téged vezet. Hanyag sejt vagy testben, egy lusta DNS,
ásítás szerkesztette, zavaros géntérkép, mely képes
megrepeszteni mikroszkóp finomra hangolt lencséjét.

-den-

Százezrek, sőt, milliók ismerhetik mostani interjúalanyomat a tévén keresztül, több ezer beteg, az osztályán keresztül, amely utóbbi találkozás nem lehet olyan kellemes, mint amilyen mienk volt… Beszélgetőpartnerem dr. Zacher Gábor, toxikológus orvos, nyugodtan mondhatom, hazánk legismertebb orvosa, aki gyakorta szólít meg bennünket a „világító dobozon” át, a személyes találkozás varázsa azonban egészen lebilincselő volt. Kevés közvetlenebb, hitelesebb és őszintébb beszélgetésben volt részem eddig, amely során talán Őt is bemutatom az emberi oldaláról, legalábbis erre tettem kísérletet.

Először is, nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot, a saját életem kapcsán, amely párhuzamba állítható az Önével, nevezetesen, hogy Önt sem vették fel elsőre az orvosi egyetemre. Sőt, másodszorra sem – én ugyanezt megéltem –, amikor Ön belefutott az első kudarcba, felvetődött akár csak egy pillanatra is az, hogy ne ezt a pályát válassza?

Jó, hát nem sikerült, majd sikerül, de nyilván én is egy kudarcként éltem meg. Nem akartam azonban mozdonyvezető lenni, tanárnak elmenni. Orvos akartam lenni! Ebben édesanyámnak elég tudatos, ránevelő hatása volt: „Belőled orvos lesz, fiam!”
Akkoriban egyébként fenyegetett a katonaság réme, hogy az embert behívják, ha nem veszik föl, és elmegy két évre határőrnek, az pedig eléggé ketté tudja törni az illető életét. Az egyetem után amúgy itt, Pécsen voltam katona.

Jó emlékek fűzik Pécshez?

Az „Hawaii” volt (nevetés); a Honvéd Kórház mellett, a tüzérlaktanyában voltunk, és minden nap jártunk a Bőrklinikára, ugyanis Borbás Gyula barátommal az első naptól kezdve „súlyos bőrbetegek lettünk” (nevetés). Reggel 8-kor eljöttünk, bementünk a Bőrklinikára, ott megkaptuk a „kezelést”, utána meg bent lógtunk a városban. Az unokatestvérem pécsi – noha akkor már nem itt laktak, hanem Mohácson –, üres volt a kérójuk, fölmentünk, civil cuccba át, és irány a város! Tavasz volt, április környéke, virultunk. Délután 4-kor aztán katonaruha fel, visszabattyogtunk a laktanyába, és reggelre újra visszaestünk a „beteg” állapotba. A katonaság nekünk erről szólt (nevetés).

Visszatérve az egyetem előtti évekre – azok nem voltak ennyire felszabadultak, ugye?

Azt gondolom, abból nekem semmi bajom nem történt, hogy nem vettek fel elsőre – így utólag teljesen másképpen látja az ember. Én voltam segédápoló, betegszállító, állatgondozó, szóval az ember nem főorvosnak születik. Manapság – valljuk be őszintén – egy orvostanhallgató végig tud úgy csinálni egy orvosegyetemet, hogy beteget – ahogy kellene – nem látott, nem kopogtatott, nem tapintott; a gyakorlaton a 8-10 közül ő mindig hátraállt, köszönte szépen, de ő csak nézné inkább. Azt sem tudja, hogy’ köszönjön a betegnek…

Én végigmelóztam az egyetemet is: műtős- fiúként, mentőápolóként, mentőtisztként. Hétfőnként a Honvéd Kórházban voltam ügyeletben, és emlékszem, elsőéves voltam, amikor hoztak egy mellkasba szúrtat, és az ambulancián ott volt Dékány Sanyi, aki azt mondta: „Na, ezt most megnyitjuk!”, mondom: „Mit?”, mire ő: „A mellkast!” – úgy ott, az ambulancián. Szíven szúrták, és nem kivizsgálás következett, CT, etc. Jódot öntött a kezére, belebújt a gumikesztyűbe, és mondta, vegyek fel én is kesztyűt. Fogott egy szikét, egy mozdulattal bevágott a 4-5. borda közé, széthúzta a bordákat, és azt mondta: fogd meg! Én megfogtam, ő: tüdő, szív ki, burok behasít, vér spricc, ujját rátette, bele két U-öltést, aztán mellkas bezárás, csövek, és ennyi. Én ott álltam „null-kilométeres” orvostanhallgatóként, mint aki az Anatómián látta azt a büdös anatómiai preparátumot, másfelől ott volt előtted egy igazi, működő szív, ami aktuálisan tolta ki magából a vért…

Akkoriban sokakban megvolt ez az attitűd, hogy megpróbáltak az egyetem mellett dolgozni?

Kevesen voltunk, akik foglalkoztunk efféle dolgokkal. A csoportból volt még egy fiú, aki eljött mentőápolónak. Negyed-ötödévtől – amikor az ember már nagyjából sejti, mihez akar majd kezdeni –, akkor már többen álltak be ide-oda, de az Anatómia, Élettan, Patológia mellett az embernek nem nagyon volt ideje erre. Hülyeség, mert időnk volt, de annyit ellébecoltunk ebből egyetemistaként, hogy az csuda (nevetés), nem beszélve arról, hogy akkor még nem tudtunk tanulni. Visszaemlékszem, amikor az Anatómián a kulcscsonttal kezdtük, amin van talán hét darab képlet. Ezen hét képlet elsajátítása az egy napba tellett, és el nem tudtam képzelni, hogy akkor most „S” alakban miért görbül, hogyan görbül, meg hova jön, itt az ízület, meg ott; és azt mondta az ember: „Én ezt a büdös életben nem fogom tudni megtanulni!”. Egy idő után azonban rutinossá váltunk, megtanultunk tanulni és persze improvizálni is. Utóbbi főleg a szóbeli feleleteknél volt életmentő (nevetés). Jellemző, hogy a mai fiatalok egyre kevésbé kommunikálnak szóban. Észre is lehet venni, hogy írásban jobban teljesítenek, szóban nehezebben, mert nem gyakorolják, nem beszélnek annyit, mert SMS-t írnak, Facebook-olnak, stb.

Nem volt summa cum laude?

Nem én! Politikai gazdaságtanból, Tudományos szocializmusból, Filozófiából 2-est kaptam, ez már eleve lerontja a többit, és ezek ugyanolyan súllyal szerepeltek a diplomában, mint az Anatómia.

Ezek nem szaktárgyak.

Valóban, de az átlagba ugyanúgy beleszámítottak, mint mondjuk a négy féléves Anatómia, amelyből egyébként harmadjára sikerült a szigorlatom. Egyszer éppen Réthelyi Miklós miniszter úr dobott ki – amúgy teljesen joggal, de az Anatómia gondolom – önöknél is „haláltantárgy” volt.

Az egyetem elvégzése után az élet újabb akadályt gördített Ön elé: a fokozatosan kialakuló gumiallergiája miatt fel kellett hagynia a baleseti sebészkedéssel. Ezt milyen volt megélni? Honnan merített erőt ahhoz, hogy ekkorát váltson?

Hát a feleségemből. Nagyon sokat jelentett, hogy ott állt mellettem, mert bármilyen nagyfiúnak gondolja az ember saját magát, valljuk be őszintén, ilyen változás az ember életében, nagyon nehéz tud lenni. Nekem a sürgősségi, baleseti sebészet volt az álmom: nyakig a vérben, csontok repülnek, belek dőlnek ki, stb. Élveztem és rengeteget dolgoztam a Honvéd Kórházban, és ami fontos, hagytak is minket dolgozni! Nagyon jó főnökeink voltak, Záborszky professzor úr, Farkas Józska, Cziffer Bandi – ők már nem élnek –, de kiváló sebészek voltak, a fiatalokat pedig küldték: „Operálj, operálj!”. Az ember úgy érezte, kijött a műtőből, és azt mondta, hogy ez nagyon jó. Ezt kezdte beárnyékolni, hogy viszketni kezdett a kezem a gumikesztyű miatt – időnként most is előjön, most is volt rajtam elég sokat kesztyű…

Ez annyira progrediált, hogy nem lehetett vele mit kezdeni?

Egész egyszerűen a műtéti aszepszis feltételeinek nem felelt meg, felülfertőződik, nem kockáztathat az ember.

És egyik napról a másikra meg kellett hozni ezt a döntést?

Az állapotom intermittáló volt: hol jobb, hol rosszabb. Volt olyan, hogy mondtam a főnökömnek, hogy nem mennék műtőbe most, lennék az ambulancián, rendelőben, járóbeteg szakrendelést csinálni, ami – valljuk be őszintén, nem a szakma csúcsa. A kérdésre válaszolva: igen, a döntést azt egyik napról a másikra kellett meghozni.

Nagyon megkapó volt, amikor egyszer azt mondta, a jó orvos alfája és ómegája, hogy képes-e a gyors döntéshozatalra. Nyilvánvalóan, ha ez sürgősségi betegellátás, akkor ez hatványozottabban így működik.

Ez így van.

És érdekes, azt is mondta akkor, hogy ezek nem feltétlenül jó döntések. De a döntést meg kell hozni.

Meg. Ehhez azóta sem tudok többet, okosabbat hozzáfűzni.

Jött tehát a toxikológia.

Igen, következett a váltás: a Korányiban (később Erzsébet, ma Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet, Baleseti Központ Klinikai Toxikológiai Osztálya -  RND) megkérdezték, hogy volna-e kedvem odamenni. Egy Markó Iván balett-esten voltunk a feleségemmel, ott találkoztunk az egyik kollégámmal, aki ott dolgozott, és ő kérdezte: „Miért nem jössz ide?”. Elsejétől már ott dolgoztam. Baromi sokat kellett tanulnom, bár azt, hogy akut esetben mit kell csinálni, az bennem volt, de számos új dologgal találkoztam, és az a két év nagyon komoly tanulásról szólt. Olyan, amikor az ember készül egy Gyógyszertan szigorlatra. Valljuk be őszintén, a baleseti sebész nem feltétlen arról híres, hogy mondjuk farmakológiából a topon van (nevetés).

Ha egy ÁOSZ-os kolléga arra apellál, hogy toxikológus szeretne lenni, mik azok a társtudományok, amelyekben érdemes elmerülnie?

Lesz szakvizsga 2013-tól, de ráépített szakvizsga lesz; Anaesthesiológia és intenzív therápia, Oxiológia, Gyermekgyógyászat, Belgyógyászat, Neurológia.
Egyébként az, amiket a farmakológia könyvben leírtak, azok fantasztikus nagy alapigazságok, de túladagolás esetén nem mindig érvényesek. Egész egyszerűen a felszívódás kinetikája megváltozik, a fehérje kötődése, lesz lekötött gyógyszer fehérjéhez, lesz egy csomó szabad gyógyszer molekula, ami 2x1 tablettánál nincsen meg. Mert az ugye ott le fog kötődni a receptornál, és akkor ez innentől kezdve döntően egy csomó újabb fajta terápiás lehetőséget von maga után. A farmakológia fontos dolog, megtanuljuk, ha beveszem 2x1-be, milyen lesz a metabolizmusa, milyen lesz a receptor-kötődés, ez engem nem érdekel. Engem onnantól érdekel a történet, ha egyszerre 80 tablettát vesz be valaki. Más lesz a felszívódás, más lesz a megoszlás, a receptorkötődés, a citokrómokkal való kapcsolat, a kölcsönhatásai ezeknek a gyógyszereknek.

A mindennapi rutin munkájában találkozik olyan emberekkel, akik elé az élet akadályokat gördített, mint mondjuk Ön elé, amikor is a gumiallergia kiderült, elhatalmasodott, és emiatt ellehetetlenedett mint baleseti sebész. Ezeknek a betegeknek a szakellátása megtörténik, de mekkora az a hányad, akit tényleg sikerül visszaterelnie a „normális útra” vagy a helyes útra?

Kérdés, mit értünk „normális úton”? Mennyire vagyok én a magam saját függőségeimmel és nonkonformizmusommal deviáns? Biztos, hogy én vagyok a normális…?

Én elsősorban most az öngyilkos hajlamúakra gondoltam.

Az, hogyha valaki el akarja dobni a saját életét, csak egyetlen szituációt tudok megérteni, a daganatos beteget, aki belekerült már abba az útba, ahonnét nincs visszaút. Azt gondolom, hogy emberileg is el tudom fogadni, meg szakmailag is. Ez nem egy minőségi élet. A vélemények persze különbözőek, én ezt saját magam nézetéből mondom. Ha valaki ilyenkor úgy dönt, hogy ki akar szállni a történetből, nem az, hogy bólintok rá, de elfogadom az ő döntését.

Nemrég volt a magyarországi világpremierje az Élet a halál előtt című ausztrál dokumentumfilmnek, ami pont a végstádiumban lévő rákbetegek fájdalomcsillapításáról szól - egyébként a hazai premiert itt tartották nálunk, az egyetemen, és nagyon érdekes volt.

Érdekes e kapcsán a pszilocibinnek, a varázsgombának a fantasztikusan nagy lehetőségei ezen a téren. Amerikában folytatnak erre vonatkozóan komoly kísérleteket: világos, hogy legyen ott a fájdalomcsillapító, hogy ne szenvedjen, de legyen feszültségoldó is, a pszilocibin szerintem 2-3 év múlva gyógyszerként pontosan ezeknél az embereknél bekerülhet a mindennapi felhasználásba. Nem az, hogy mosolyogva lép fel Kháron ladikjára, senkitől nem várja el az ember, de sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb. Világos, hogy erről nincsenek beszámolók, mert aki elindult, az nem nagyon jön vissza, nem mondja el, hogy ez történt, mennyire van benne a félsz, mennyire van benne, hogy csak tart ettől a történettől.
Visszatérve az előző kérdés valamelyikére, hogy mekkora hányadukat sikerül visszaterelni a „normális” mederbe, azt gondolom, a 30%-nál nem többet. És hát van egy visszatérő, notórius betegforgalmunk. Nem beszélve arról, hogy az ember időnként elgondolkozik arról, hogy kinek mi okoz problémát. Ha azt nézzük, hogy például: otthagyott a pasim/csajom, összevesztünk, azt mondta a pasim, hogy: elmész te a *****, mire a másik fogta, kihúzta a patikát, és betolta… A problémamegoldásnak ez nagyon egyszerű módja, amin nem túl sokat kell gondolkodni. Mi, magyarok igyekszünk a problémákat az egyszerűbb oldaláról megfogni: az, hogy beveszem, meghalok, az olyan jól hangzik. Szerintem a problémamegoldó készsége az országnak elég alacsony szinten van, nem beszélve a napi közlekedési szituációkról: felszáll valaki a buszra, véletlenül meglökik, és már megy is a: „Mit nézel? Ne nézzél!”, és egymás anyjának prostituálttá minősítése…

Kiakasztó egyébként! A stresszesebb nagy vizsgáimra éppen azért megyek taxival, hogy ezeket elkerüljem, kivédjem aznap reggel.

Azt gondolom, hogy az országnak a problémamegoldó képessége a béka alsó fertálya alatt áll. Nézze meg, mi folyik az „országnak a házában”?! Hát, tudnak ezek az emberek 386-an úgy működni, hogy 25-en vannak délelőtt a Parlamentben? Hol van a többi háromszáz valamennyi? Valójában tudnak-e ezek az emberek együtt lenni? Azt gondolom, hogy nem tudnak. A való életben is nagyon gyakoriak a súrlódások és feszültségek, amit nem tudnak megoldani.

Ön akkora szakmai múlttal rendelkezik, hogy meg tudja ítélni azt, hogy betegeinek összetétele vagy a száma, akármilyen megoszlása változott negatív irányba mondjuk az elmúlt 5 évben? Több ember keres megoldást akár abban, hogy eldobja magától a saját életét?

Számszakilag több. Most megint ott tartunk, mint a ’90-es évek elején. Hosszú éveken keresztül 8.000 volt az intoxikáltak száma, tavaly viszont 11.720-an kerültek az osztályra! Ebben benne van a hypothermiás, a kábítószeres is, akkor is benne volt, csak az arányok is egy „picit” változtak. A ’90-es évek közepén a kábítószer használat, túladagolás sokkal kevésbé jelentkezett számszakilag.
Az öngyilkossági kísérletekben pedig egy teljesen új típus jelent meg: ez a középkategóriájú, körtartozásos vállalkozó, akinek nem tudok mit mondani. Most mit mondjak neki? Ő pontosan tudja, hogy nem ez a megoldás. Jön a sárga csekk, a felszólítás… Élt mondjuk itt, Pécsen, a hegyoldalon, nem egy nagyon látványos történetben, de volt két autó, feleség, két gyerek, működött az élet. Dolgozott, jöttek a körbetartozások, és fokozatosan csúszott le: egyik autó elad, másik autó kisebbre cserél, lakást megpróbálja még kisebbre cserélni. De csak jönnek azok a fránya csekkek, mert ugye fizetni kell: víz, villany, gáz, gyerek, új cipő, iskola, stb., és egyszerűen eljut oda, hogy beszűkül a látóköre, és pici lyukon kezdi nézni a világot. Beveszi a gyógyszert, bekerül, nem hal meg, és mondja: „Doktor úr, nehogy azt higgye, hogy meg akartam halni…”. Én nem hiszem. Ő nem akart meghalni, ő ezt látta menekülésnek, tudja, hogy ez a legrosszabb megoldás. Azt kérdezi tőlem, mit csináljon? Azt kell, mondjam neki, hogy nem tudom, mit csináljon. Mert ő nem depressziós, minek kezdjem rászoktatni a benzodiazepinre, van úgyis elég, aki rászokott erre, és azt sem tudom neki mondani, hogy most menjen oda a csávóhoz, verje pofán baseballütővel, és akkor megadja a tízmilliós tartozást.

Hiszen neki is ugyanúgy tartoznak…

Így van. Innentől kezdve pedig van egy olyan réteg, amelyik belekerült ebbe a csapdaszituációba, és nem tudja kezelni a problémát. Nem azért mert ő, hanem azok az objektív körülmények, amelyek őt körülveszik, azok nem engedik meg, és ilyenből egyre több van.

Hány ember van, aki a második születésnapját köszönheti Zacher Gábornak?

Nem tudom, sosem számoltam. Akadnak néhányan, akik rám köszönnek az utcán. Régen, amikor a hajléktalanok lent laktak az aluljáróban, gyakran utánam üvöltöttek: „Helló doki, van magánál Rivotril?” (nevetés).
Sokan vannak, időnként rám köszönnek. Én aztán ettől nagyon zavarba szoktam jönni  bár nem egy olyan típusú versenyző vagyok, de ez zavarba hoz. Múltkor is, a feleségemmel elmentünk vásárolni (ami az én részemről a „segédmunkást” jelenti: rakd ide, húzd, toljad, mert az én „szoftverem” erre nem alkalmas), és odajön hozzám egy pasi, és azt mondja: „Drága doktor úr, maga ’98-ban megmentette az életemet, és nagyon szépen köszönöm magának!” Én állok elvörösödve, mosolyogva, halvány gőzöm sincs, hogy kiről van szó, és ezt lehetőleg jó hangosan mondja, akkor 15-en rám néznek, szeretnék elsüllyedni. Jól esik, de ilyenkor nagyon zavarban tudok lenni.
A másik pedig az, amikor az első autogramot kérték tőlem. Jöttem ki egy iskolából, ahol tartottam egy előadást, és messze volt az iskolától a kijárat. Fölhívtam a gyereket telefonon, és mondom neki, hogy várjon, elköszönök a biztonsági őrtől, aki aztán mondja, hogy: „Várjon doktor úr, adjon már nekem egy autogramot!”. A gyerek ezt hallotta, elkezdett visítani a telefon másik oldalán, én fogtam a kormányt, fehéredett az ujjbegyem, majdnem lenyomtam a gázpedált, de aztán úrrá lettem az egészen, és megkérdeztem, mit írjak rá? Leírtam, dátum, nagyon köszönöm, stb., a gyerek végig vihogott a fülembe, én meg faarccal, elvörösödve, kormányt markolva üldögéltem a kocsiban.

De azért a nyilvános szerepvállalásnak hozománya is van?
 

Abszolút.

Úgy gondolom, hogy a laikus közönség is másképpen tekint a toxikológiára, és ez az Ön érdeme.

Bezártak voltunk, most kinyitottunk. Beszélni kell róla, és azt gondolom, ez megint csak olyan probléma, amiről beszélni kell.
Nem olyan régi hír, hogy itthon megcsászároztak egy elgázolt, kilenc hónapos terhes anyukát. Kiválóan végezték a dolgukat a mentősök, újraélesztették a gyereket, aki aztán kórházba került, a mentős srác elmondta, micsoda élmény volt ez az életében. És ez tényleg az! Aki már csinált ilyen műtéti beavatkozást a helyszínen, pontosan tudja, hogy mennyire felemelő dolog. Utána pedig ott áll a TV tudósítója a kórházban, de információt nem adnak ki a gyerekről. Miért nem? Igenis, álljon ki a szülész, és mondja, hogy ez egy nagyon jó történet, kiválóan csinálták a kollégák, a gyermeknek ugyan ilyen-olyan károsodása van, DE ez ma már az orvostudomány zsenialitása miatt gyógyítható, és nem az, hogy: „Erről nem adunk információt!”. Az emberek nincsenek megfelelően tájékoztatva.
Aztán itt vannak a pszichiáterek. Ma egy pszichiátriai betegség nagyon misztifikált dolog. Miért nem megy ki, miért nem vállalja el a pszichiáter, hogy esetenként – mint ahogy én a szakterületemről, ő ugyanúgy elmondja, mi a helyzet. Tudja a laikus, hogy mi az a bipoláris zavar [1]? Mi az a Borderline személyiségzavar [2]? Nem latin szavakkal kell dobálózni, hanem elmondani, hogy tudják. Mert mit hallunk? Bekerült a pszichiátriára, aztán meg „zombi” lett a gyógyszerektől. Ez jött le nekik belőle: még rosszabb állapotba került, mint ahogy bement. Na, és mi lett volna vele antipszichotikum nélkül? Lehet, hogy rég kiirtotta volna a családját! Igen, az antipszichotikumtól lehet felszedni 20 kilót, tejelválasztás, stb. Persze, ezek nem jók, de ma már vannak olyan korszerű antipszichotikumok! Szóval miért nem vállalják fel ezeket a dolgokat a szakemberek?

Más diszciplínák tekintetében ezek a „média személyiséggé vált híres orvosok” is feltétlenül jót tettek a szakmának?

Nézze meg a Czeizelt! Amikor én elindultam a pályámon, mit tudtunk a DNS-ről? Gimnáziumban – akkoriban nem nagyon hallottunk, esetleg az egyetemen valamit. (Az, amit mi tanultunk annak idején, az ma a középiskolás tananyagnak az alapja.) Czeizel Endre számos olyan dologgal megismertetett bennünket, ami szerintem nagyon jó, és sokkal életszerűbbé vált ez a történet, mint az, hogy ott látni valami furcsa, lebegő kettős spirált, és ebből hogyan lesz gyerek…

Itt jön egy kicsit a képbe a média áldásos szerepe, amit Ön ki tudott használni  és valójában a médiának talán erről kellene szólnia, nem ezekről a valóságshow-król, anti-tehetségkutatókról, de ez hogyan sikerült?

Érdekes volt. Az elején megkerestek, hogy történt egy mérgezés, nyilatkozzam az esetről. Felhívtam az igazgatót, hogy nyilatkozhatok-e. Persze, mondta, a szabályok betartásával. A tudósító odajött, próbált az embertől kérdezni. Akkor én válaszoltam értelmesen rá, és akkor rájött arra, hogy én tudok válaszolni egy-két mondatot anélkül, hogy „Őőő…”, meg „Ezt vegyük még egyszer!” (nevetés). Nálam ezek a híradó interjúk nagyjából arról szóltak, hogy: „Tíz perc múlva itt vagyunk, álljatok föl; odamegyek; kérdés-válasz, kérdés-válasz; két vágókép; köszönjük!” A média azt hiszi, hogy ők próbálnak bennünket kihasználni, de ez nem így van! Mert én a saját tudásbázisomat úgy átadhatom a nyilvánosság előtt, hogy abból a világító dobozból aktuálisan mondjuk tényleg hasznos dolgokat tudjak elcsepegtetni az embereknek. Aznap megnéznek 350 ezren, és ha néhány rájön arra, hogy vegyen egy gázdetektort, mert különben úgy jár, ahogy sok szerencsétlen másik, akin már nem lehet segíteni, akkor megérte. Lehetne sok ilyet mondani: ha már leszedte a gombát, vigye már ki a piacra, mutassa már meg a gombaszakértőnek, mert lehet, hogy a máját viszi a vásárra, és belehal ebbe a történetbe… Nézze meg, hogy a kertben milyen virágok vannak, mielőtt a gyereket „kicsapja legelészni”, mert lehet, hogy van itt egy olyan cucc, amit nem biztos, hogy jó lenne, hogyha a gyerek elnyalogatna, mert abból baj van…

Az osztályán még ott van az a kép, az egyik reality-show logójával?

Ott van, a kezelőben fölül, ahogy belép a beteg vagy behozzák, pont ott szemben, a kijárati ajtó fölött van az egyik előző logója a „Való Világ”-nak; mert az ott tényleg az…

El tudna képzelni egy olyan valóságshow-t, amiben értelmes emberek vannak bent?

Az a baj, szerintem igen, csak nem lenne kivitelezhető, mert értelmes ember nem vállalja fel azt a fajta szereplést.
Én nem vagyok médiaszemélyiség. Én orvos vagyok, aki sokat szerepel a nyilvánosság előtt, és az is akarok maradni. Hívtak engem annak idején egyik kereskedelmi TV-be műsort vezetni. Mondtam nekik, nem tudnak annyit fizetni. Az abban a pillanatban egy gigantikus hitelvesztés! Egy év alatt keresnék teszem azt 50 millió forintot, és? Utána menjek vissza megint toxikológusnak? Ezt nem tudom elképzelni.

Nézettsége szerintem azért lenne. Az a baj, hogy manapság Magyarországon az embereket szeretik „letenni”, és elhitetni még velük is, hogy itt csak hülye emberek vannak, tízmillió hülye országa.

Volt egy főzős műsor, nem tudom melyik csatornán, és fölhívtak, hogy főzés! Először is mondtam, nem az én világom, én soha nem főztem. Annak, hogy eljátszom, hogy milyen jól tudok pacalpörköltet csinálni, semmi értelme nincs. Másodszor, én mondtam négy olyan embert, akikkel leülnék, akikkel együtt tudnék főzni, és ha ezt a négy embert produkálják, akkor ötödikként bevállalom.

Ha öt embert lehetne összeválogatni egy vacsorához, akikkel szívesen leülne, kik volnának azok? Lehetnének élők, néhaiak, nem kell, hogy személyesen ismerje őket azelőttről.

Boldoczki Gábor, trombitás, fantasztikus, zseni. Kemény Dénes okvetlenül, ő egy olyan ikonikus figurája Magyarországnak, aki nagyon fontos. Freund Tamás, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, marihuána kapcsán THC-kutatással foglalkozott. Csömör Sándor, néhai nőgyógyász professzor; Záborszky Zoltán, ő volt az első főnököm. Szerintem a feleségem lenne az ötödik, aki nélkül el nem tudnám képzelni az életemet.

Nyilván a mai napig rengeteg ügyeletet vállal, tanít, előadásokat tart, edz. A Sacher torta receptjét sokan ismerik, de mi az Ön „Zacher-receptje”?

A jó családi háttér, az nagyon fontos! Nagyon szeretek élni, és az életemhez hozzátartozik a munka. „A szeretek élni”-kategória nekem ezt jelenti, amiben benne van a családom, benne van a munkám, benne van a hobbim, benne van minden. Én jól érzem magam. Tőlem meg szokták kérdezni, hogy’ vagyok? Hogy-hogy hogyan vagyok? Voltam már rosszul (nevetés)? Persze, az embernek vannak sötétebb napjai, fáradtabb, ingerültebb, de nem szoktam általában rosszul lenni, nem fizikális értelemben, hanem egyáltalán, hogy ne érezném magam jól a bőrömben.

Mikor van az, hogy Ön nem csinál kvázi semmit?

Nyáron időnként szokott lenni, amikor elmegyünk szabadságra, az nagyon jó! Elmegyünk két hétre, mondjuk Sziénába. Van egy főtere, ami úgy néz ki, mint egy legyező, lejt, a lenti részén ott van a városháza 134 m magas toronnyal, az egész úgy néz ki, mint ahogyan kinézhetett a XIV. században. A „legyező” felső részén kávéházak, éttermek. Este bemegyünk Sziénába, az ember leül a főtéren, rágyújt, üldögél, ott ül a feleségem, barátaink, és azt mondom, el tudnék üldögélni napokig. Ott jönnek-mennek az emberek, olaszok, csicseregnek, és én csak ott ülök, az nagyon jó.

Mi az, ami mégis hazahozza?

Az, hogy két hét után elkezdek mozogni. Egy idő után azt mondom, jó, ennyi elég volt, kipihentem magam, mehetünk vissza.

Sosem csábították külföldre?

Dehogynem, de nem kértem belőle. Ellentétben a fiammal, akinek azt mondom, hogy menjen, lásson világot!
Amikor betöltöttem az 50. születésnapom, azt mondta előző nap a feleségem, hogy lesz egy hosszú hétvége, 5 nap, ne csináljak programot. Egyik este mondja a feleségem, hogy csomagoljak. Mire én: „Hogyhogy csomagoljak?”. Ő: „Nem is kell, majd mi becsomagolunk helyetted!”. Reggel fél ötkor csörgött az óra, és mentünk a reptérre. Mindaddig, amíg a becsekkolás nem történt meg, nem tudtam, hová megyünk. Amszterdamba mentünk 5 napig, tökéletes volt: élni, jönni-menni, pipa múzeum, pipa boltok, stb. (Enni nem nagyon lehet jókat, mert a hollandok nem erről híresek) Mindenesetre Amszterdamban én nem tudnék élni, a gyerek pedig azt mondta: „Hú, ez nagyon jó!”. Itt jönnek elő a szocializációból fakadó különbségek.
Én talán Londont el tudnám fogadni a maga konzervativizmusa, meg a londoniaknak a kockássága miatt; Párizst már nem; Rómát egyáltalán nem; Amszterdamról szó nem lehet; a németek kockák; Bécs gyönyörű szép, nagyon jó kint lenni három napig, de el nem tudnám képzelni, ez itt nekem jó (nevetés). Talán New York lenne az egyedüli, az meg nem Amerika. Az más. New Yorknak köze nincs Amerikához. Ugyanez volt Amszterdamban is: az ember kilépett a pályaudvarra, és gyakorlatilag a világos fehértől a mélyfeketén keresztül 10 méteren belül mindenfajta embert látni. Így álló szemek, úgy álló szemek, kis szakáll, nagy szakáll, raszta, kopasz, punk, mindenfélével lehet találkozni, s nekünk valahogy még itt, ebben a kis „poszt szocialista érában” demokráciát megtanuló magyarságnak ez még egy kicsit idegen. Ezért sem tudnék ott alapot verni.
De nyilván Ön is máshogyan látja a maga kora miatt a dolgokat.

Azért Amszterdam szakmai szempontból is érdekes.

Jó, ott el lehet menni coffee-shopba, kipróbálni…

Ön tudvalevően nagyon jó kapcsolatot ápol a fiával, gondolom, minta értékű apa-fia kapcsolat, ami manapság ritka dolog. Mégis mi volna akkor, ha Zacher Gábornak a gyermeke egyszer azzal állítana haza, hogy ki szeretné próbálni a füves cigarettát, és ezt Önnek elmondja – hiszen vannak olyan jó kapcsolatban egymással, hogy elmondaná: „Apa, inkább kipróbálnám Veled (mert érdekel), mintsem egyedül vagy a haverokkal.”

Velem biztos nem próbálná ki, mert én biztos nem próbálnám ki, még a gyerek kedvéért sem. Elmondanám, hogy miről szól a történet. Valószínűleg mit fog kapni tőle  mármint élettani szempontból , és felhívnám egy valamire a figyelmét, egyetlenegy dologra, amiről szerintem az összes pszichoaktív szer használata szól: arra, hogy ez a dolog megváltoztat. Csak ennyire! Nem az, hogy: „Belehalsz fiam, beteg leszel fiam, elvisz a rendőr fiam…!”, hanem az, hogy megváltoztat. Úgy fog megváltoztatni, hogy magába a változásba már nem tudsz belenyúlni!

És ez csak negatív változás lehet?

Nem, én ezt nem mondtam, hogy negatív változás, hanem hogy megváltoztat. Lehet, hogy leül, és akkor hallgat egy kis Green Day-t, és akkor „másképpen” fogja hallani, ez is benne lehet a pakliban, de ezt előre nem tudjuk. Ha mindenki tudná előre, hogyan hatnak rá a szerek, milyen tök jó lenne: itt van ez a szomorú Magyarország, akkor ma este egy kis LSD-t kiosztanánk a népeknek, és akkor tíz millióan vidáman hallóznának, és lenne 12 klassz óránk! Ha mindenkinek pozitív hallucinációs élményei volnának, esetleg bizonyos csoportok kollektív hallucináción mennének keresztül, innentől kezdve nagyon sok problémánk megoldódna, és akkor mi lennénk „a klasszikus betépett álmodozók”. Csak utána elmúlik a szernek a hatása, és akkor vajon mi van? Meg aztán azt sem tudom megmondani, mi lesz akkor, hogyha mondjuk neki nem a Green Day „másképp értelmezése” fog megjelenni a buksijában, hanem ott ül abban a szobában, és úgy érzi, hogy őt összenyomja a fal. Akkor lesz egy pánikroham! Nem biztos, hogy lesz, de van rá esély, és innentől kezdve ez a változás.

Mi a véleménye arról, hogy a kemény hallucinogén drogok alapjában véve határozták meg az európai művészetet? Persze, elítélünk előadóművészeket, mert drogfüggők, mert egyszerűbb őket elítélni.

Nem kell őket elítélni.

De az átlag elítéli…

Mert nem ismerik. De nekik bejött. Hol tudta volna Ginsberg megírni az Üvöltést, ha nem használt volna kaktuszt hozzá? Hol tudott volna Huxley meszkalin nélkül The Doors of Perception-t írni? (Jim Morrison a Doors együttes nevét is innen szerezte.) Baudelaire amikor a hasissal kapcsolatos élményeit leírta [3], az a változás élménye. Ez azonban egy csapdaszituáció.
Visszagondol, amikor középiskolás volt, tanulta a világirodalmat, történelmet, művészettörténetet, minden oldalon egy-egy deviánssal találkozott: alkoholisták, nemi betegek, kábítószer élvezők. Ott voltak, és tanultuk; érettségi tétel is volt, nem egy. Most gondoljon bele, amikor én ’78-ban érettségiztem, mondjuk Ady Endre érettségi tétel, és azt mondtam volna Ady Endréről, hogy alkoholista és nemi beteg, akkor én hol végeztem volna az érettségivel? Úgy tettek volna ki engem az érettségiről, hogy a lábam nem éri a földet! Tanultuk mi (mármint az én korosztályom) József Attiláról, hogy paranoid skizofrén volt? Tanultuk, hogy a saját démonai milyen verseket ihlettek meg József Attilában?
Azt gondolom, hogy ma vannak olyanok, akikből ez pozitív dolgokat tud előhozni még, ha ez rosszul is hangzik egy toxikológus szájából. Ez szerintem minden egymilliomodik embernek sikerül, és a többinek nem. Ha netán rábeszélne – tegyük fel –, hogy szívjunk el két spanglit, aztán el is szívnánk, és versírásra adnánk a fejünket, utána pedig ezt a verset Ön feltolná a Facebookra, akkor kíváncsi lennék, mennyi lefelé mutató hüvelykujjat kapna, és mennyi lájkot? Nem tudom megmondani, valószínűleg több lenne a lefelé mutató… Nem hiszem, hogy kettőnk közül mi lennénk, valamelyikünk az egy abból az egymillióból, aki mondjuk olyan kaput tudna megnyitni, mint amilyet Jimmy Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin vagy Amy Winehouse is megnyitott.

Azért ezek az életutak tragédiákkal kikövezettek.
 

Valahol igen, valahol bele lehet futni, hiszen nem mindegyiknek sikeresen végződött a története.

Mi a véleménye a drogtörvény szigorítás tervezetről? Valóban lehet visszatartó ereje? Ha máról-holnapra a pipázást törvényileg tiltanák, suttyomban otthon rágyújtana azért a pipájára?

Április 1-től már büntetnek, s akkor lehet, hogy ezentúl is mondjuk éjjel, kedd hajnali fél háromkor, amikor elcsendesedik egy kicsit az osztály, bemegyek a szobába, leülök, és fölteszem a lábamat, és akkor rágyújtok egy pipára, akkor most ugyanígy – pipa nélkül fogom csinálni? Én nem hiszem…

Tehát nincs visszatartó ereje. Akkor minek lehetne?

Nemrég voltunk Délkelet-Ázsiában. Ha Szingapúrba az ember megérkezik a repülővel, áll sorba, hogy bejusson az országba, hatalmas sárga táblát láthat kifüggesztve: „Aki Szingapúrba kábítószert hoz be, annak halál!” Indonéziában, Malajziában is ez van, és ott van a kábítószer. Azt gondolom, valahol kell, hogy üzenet jellege legyen egy adott társadalom számára, de ezt paragrafusok közé nem lehet beszorítani!
Több felé kell bontani: szerhasználó és kereskedő. A kereskedő behoz tízezer extasy tablettát, és 15-20 évre menjen börtönbe, nem gondolom, hogy vita lenne az emberek között, menjen 20 évre! Valószínűleg ő nem használja, ő azért hozza, hogy ebből pénze legyen. Na, de a használók! Annál a börtönnel való fenyegetéssel lehet bármit elérni?
Ha belegondolok, hogy itt van péntek este, lehet, hogy Önök is belecsapnak a pécsi éjszakába, és lesz egy-két ember, aki fog pszichoaktív szert használni. Mondjuk azt, hogy lesz ma itt nyolcezer fiatal, aki belekóstol egy cuccba, rajta van a pszichotróp listán, csak olyanokat vegyünk. Ha ezt a nyolcezret ma este itt a rendőrség letartóztatná, joguk lenne hozzá? Természetesen! Lenne nyolcezer fickó, akiket valahová el kellene hozni, mondjuk futballstadion, sportcsarnok, ez már eleve rossz… Mind a nyolcezer legényt meg kellene pisiltetni. Mindez kb. 8.000 x 50.000 Ft-os igazságügyi toxikológiai költség. Ezt a nyolcezer embert mindet meg kéne hallgatni, leülni velük, legalább egy óra, jegyzőkönyv, kinyomtat, aláír, stb. Kb. 4-5 oldal egy jegyzőkönyv, nyolcezerrel beszorzom, jelentős fákat kellene ezért a történetért kivágni… Elindulna 8.000 eljárás, amiből mondjuk 80 lenne az, ami börtönnel zárul, mert találnának valami halmazati cselekményt, ami miatt nem mehetne elterelésre, és a maradék 7.920 elmenne elterelésre. Először is, összeomlana az elterelés – a nyolcvan börtönöst, még el tudná viselni, és mikorra végződnének ezek az ügyek? Valószínűleg talán, amikor vége lenne a budapesti olimpiának. És, történne valami érdemi megoldás? Semmi! Ez is talán azt mutatja, hogy a rendőrségnek nem az lenne a feladata, hogy letartóztassák az önök barátait, akik elszívnak 1-2 marihuánás cigarettát, nem ezekre kell a történetet kihegyezni, hanem a másik oldalra: a kínálat-csökkentési drogpolitikára! Ugyanakkor mind a mai napig ez az ügyészre meg a bíróra van bízva, hogy ő hogyan dönt. Ma Magyarországon azért, mert csak kábítószert használ, senki nem ül börtönbe. Aki börtönben ül, ott valami halmazati cselekmény volt.
A szigorítás egy picit más. Mert mi az, hogy én átadom? Azt jelenti, hogy ülünk a buliban, rágyújtok, megszívom, és odaadom, kóstold meg!, az már egy átadásnak számít? Ez jogi „frinci-fruncija” ennek a dolognak. Én nem hinném, hogy ennek bármiféle visszatartó ereje lenne. Ha megkérdez egy olyan populációt, akik biztosan nem használnak semmit, kontraként számos dolgot mondanak: nincs rá szüksége, meg tudja magát valósítani, etc., és valamikor a negyedik-ötödik helyen mondaná azt, hogy Btk. 282., hogy büntetés… Nem ez lesz a visszatartó erő. Ha megnézzük a kábítószerre jutó költségeket, 4/5-e az bűnügyi költség és 1/5-e a prevenció. Fordítva kicsit jobb lenne a történet. Ma már 26 évesen idegenül nézi a 16 éveseket. Annyira más az életük, más dolgokat gondolnak. Nagyon csak más világ volt a ’80-as évek elején, mint most. Pár év korkülönbség is baromi sokat számít.

Ebből a szempontból Ön fiatal marad, mert benne van a munkája révén abban a korosztályban, meg van egy fia.

És azt gondolom, hogy ettől a kölyöktől én rengeteg sokat tanulok. Róluk, az ő életükről. A kamaszgyerek az elmond, a kamaszgyerek az közlékeny, csak jól kell tudni hozzáállni, és nem akkor kell vele kommunikálni, amikor én akarok, mert az ritka gyümölcs, hogy pont abban a pillanatban szoktunk közös nevezőt találni, hanem, amikor éppen aktuálisan ő akar. Ez nálunk évek óta így működik. Tegnap este 7 körül értem haza, megérkezett a gyerek az edzésről, és azt mondta: „Gyere, mutatok valamit!”. A White Stripes-nek (Jack White együttese) lesz egy új nagylemeze, saját maga játszik minden hangszeren, és a gyerek letöltött két számot, a lemez nem jelent meg, de promó anyagként ott volt. Bementünk a szobájába, meghallgattuk ezt a két számot, és bár nem voltam túl friss, ott üldögéltünk 40 percet, és ezekről a dolgokról dumálgattunk.

De Önnek ehhez volt türelme és volt rá igénye.

Az első az igény, mert ha van igény, utána van az embernek rá türelme.

A prevenciót valójában nem is a fiatal korosztálynál kell elkezdeni, hanem a szülőknél?

Én viszonylag későn lettem apuka. A feleségem ’64-es születésű, ő sem tinédzserként szülte Bendegúzt, a fiamat. Mi, amikor összejöttünk, bejártuk a fél világot, jól éltünk, ő is jól keresett, én sem kerestem rosszul, volt pénzünk, utaztunk, és még nem éreztük úgy, hogy kellene a gyerek. Nem azért, mert púpnak gondoltuk, hanem hogy nézzük meg, mert utána biztos, hogy jó pár évig más következik. Mi lesz? Elmegyünk majd abba a szállóba, ahol a gyerek a gyerekmedencében pancsolhat, és akkor nincs az, hogy egész nap kint döglök, ha olvasni van kedvem vagy bármi egyéb.
Eltelt az idő, és akkor jött a gyerekvállalás pillanata, és négy éven keresztül legalább ott volt az éjjeli szekrényen a Szülők Larousse enciklopédiája, ami egyszerűen, magyarul, majdhogynem hónapokra lebontva mutatja, mit kell tudnia egy gyereknek. Heti rendszerességgel olvasott fel nekem ebből a feleségem. Nem mindig emlékeztem mindenre, mert időnként becsúszott a szemem fehérje középre (nevetés), de fantasztikus jó volt: láttuk ezeket, beszéltünk erről, hogy Bendegúz mit tud. Világos, az elején megfordul, felemeli a fejét, idenéz-odanéz, mit mond, foga nő, élettani és pszichés változások is benne voltak. Szerintem szülőnek lenni az egy szakma. Méghozzá egy olyan szakma, amit lehet tanulni, tudni kell az embernek képeznie magát, mert a gyerekben a legegyszerűbb a megcsinálása. Abban még szerintem öröm is van.
Tavaly nyáron, egy gyerekbiztonsági konferencián éppen azt boncolgatták, hogy a gyerekbiztonság honnan indul? Onnan indul, amikor az ember elkezdi tervezni a gyereket. Nem onnan indul, hogy megszületett vagy az anyuka terhessé vált és akkor magzatvédő vitamin, nem gyújtok rá, stb.! Hanem mit akarunk, hogy akarjuk ezt az egész történetet csinálni, miért vállalunk gyermeket? Nálunk ez valahogyan így zajlott, mondjuk ebben azért jelentős szerepe volt az én feleségemnek, ő ugyanis mérnök végzettségű, ebből a szempontból sokkal racionálisabb, és sokkal okosabb is – természetesen, mint én. Nagyon lényeges dolog volt, hogy ez ilyen tudatosan alakult a gyerekkel kapcsolatban. És fontos. Az egyik legfontosabb az ember életében.

Az interjút a Confabula, orvoskari diáklaptól kaptuk ajándékba, ahol nyomtatott formában megjelent. Hálásan köszönjük!!!

írta: Radánovics-Nagy Dániel
fotózta: Varga Zoltán

[1] „A bipoláris zavar (bipolar disorder, BD) – úgy is ismert mint mániás depresszió (manic depression, MD,) – pszichiátriai kórkép, utalva a mánia (vagy hipománia, vagy kevert fázis) és a klinikai depresszió (depressziós, vagy egykedvű/levert hangulat) váltakozásaira, egy hosszabb időtartamon keresztül. Az egészséges átlagemberek által időnként tapasztalható feldobott jókedvvel, és levert hangulattal szemben egy bipoláris zavarban szenvedő beteg rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül, amelyek akár hónapokig is eltarthatnak.” - forrás: Wikipédia

[2] „A Borderline személyiségzavar (Borderline personality disorder, BPD) kifejezést a pszichoanalitikus Adolf Stern használta először, 1938-ban. A BPD főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes, valamint a személyközi kapcsolatok, és az énkép/én-identitás instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar, amely főként a neurózisokra, és a szociális fóbiára leggyakrabban a depresszióra, a mániás depresszióra, időnként pszichózisra, valamint ritkán, kisebb mértékben a pszichopátiára emlékeztető (bár mindezeknél enyhébb formában megjelenő) tünetek szélsőséges módon változékony megjelenéséből áll, amely állapotok normál állapotokkal váltakozhatnak.” - forrás: Wikipédia

[3] „Az ember üldögél és szívogat; azt hinnéd, hogy a pipában ülsz és a pipa szív téged; kékes füstként lélegzed ki önmagad. A fantázia a végtelenbe szalad. Egy világos pillanat, egy hatalmas erőfeszítés és rá tudsz nézni az órára. A végtelenről kiderül, hogy csak néhány perc volt.” - Charles Baudelaire: Mesterséges mennyországok (Les Paradis Artificiels), 1860

Még egy utolsó pillantás
Még egy percet adj
Egy pillanat csupán
Hagyom: részekre szakadj
Úgy istenesen, igazán
Ülj még egyszer mellém
Csókot lehelj rám
Égő szikla nyúlj felém
Sárban fuldokló szivárvány
Májusfa lombja hull
Vacog már a tavasz
Belém marsz álnokul
Te gyenge és ravasz
Ember szülte talány
De csak halovány
Mása önmagadnak.
Mégis hogy gondoltad?
Nincs is már szavad?
Felpattansz és elrohansz
Üveggyöngyökre szétfakadsz?
Csak egy percet még!
Nekem bőven elég
Csak utoljára lássalak
S néma imával áldjalak.

-csapi-

Na, jó, csak semmi kapkodás. Addo, pohár bor, csipegetés. Nem rég múlt este 8, kint szemerkél az eső. A Költészet Napi slam poetry-t követő hétvégén végre egy asztalhoz ülünk, hogy elkészüljön a már jó ideje tervezett interjú. Életútinterjú? Mélyinterjú? A lényeg, hogy több, mint holmi slammerfaggató, „szakmázó” csevej, ugyanis percről percre felszínre kerül Kövi, az ember. Sokat mesél magáról, fordulópontokról, emberekről, hogy hol is tart most.  

A beszélgetést koccintás nyitja meg. Egészségedre! Kövi konstatálja, hogy előző este slam poetry-n a közönség 80 %-a nőkből állt. Ráadásul olyanokból, akik nem tini lányok, hanem komoly egyetemista nők. Kihangsúlyozva, hogy az ő esetében ez természetesen irreleváns, viszont nekem remek terep. Vágjunk hát bele!

Ki az a Kövér András? Ki az a Kövi? Mi az általad bejárt út az előadó művészeten belül?

Én alapvetően zenei vonalról jövök.  Ez egy komplex kérdés, hogy én ki is vagyok. Ha kulcsszavakat kell mondani, amik az identitásomat meghatározzák, akkor nyilván tök fontos ebben, hogy 30 éves vagyok, családos vagyok, hogy apa vagyok, rocker vagyok, pécsi vagyok. Például az iskolai végzettségemet nem azonosítom önmagammal. Ha az alkotói oldalról közelítünk, és ugye most főleg a slam poetry kapcsán jön a kérdésed, akkor annak egyértelműen két eredője van. Az egyik a zene, a másik az írás. A zene tulajdonképpen a születésemmel egyidejű. A családom két ága nagyon jól reprezentálja azt, amivé én lettem ebben az egészben. Anyai öregapám maga volt a zene: karvezető, zenepedagógus Szegeden, mert ugye mikor Szegeden nyaraltam sem lettem szegedi. Az, hogy zenét tanulunk, nálunk egyértelmű volt és én abszolút nem éreztem kényszernek. Attól volt egyértelmű, hogy körbevett. Az egész lakás tele volt hangszerekkel. Volt zongora, gitár, furulya, hegedű is, ütős hangszerek, tangóharmonika, kották. Vannak olyan fényképeim, hogy 1,5 évesen a zongoránál ülök.

Tehát a zene gyakorlatilag az élettel egyidős nálam. Zongorán tanultam zeneiskolában, aztán az általános iskola vége felé már sokkal jobban érdekelt a gitár. Akkor már rockzenét hallgattam. Az elején még csak akusztikus gitárom volt. Emlékszem volt otthon hifitorony, meg egy Akai mikrofon, amit benyomtam a gitár hanglyukába, jól kitekertem és ettől az torzítva szólt. Azon játszottam a Green Day-t. Az volt az első nagy kedvencem, általános iskola hatodikos korom óta vagyok rocker. Gimiben már Kásitól kezdtem gitárt tanulni, először voltak kis garázszenekaraink, Kertvárosban, a Szaturnusz utcában. Nekem a Melinda utca kimaradt, bár az volt a bölcsője a pécsi rockzenének. Aztán a Kási bevett szintizni a zenekarába, ez volt az első komolyabbnak gondolt banda, amiben játszottam. Ott már havonta voltak koncertek, mindig az IH Billentyű klubban, mindig ugyanazoknak az embereknek, egy év után otthagytam azt a zenekart. 18 éves lehettem, akkoriban kezdtem egyetemre járni, ott a zenélés háttérbe szorult. Azóta is szívom a fogamat, mert én csak az egyetemet követően kezdtem el úgy rendesen zenélni, hogy koncertek, lemez meg stb.

Akkor jött a Skru?

Nem, előbb a Clash City Rebels, körülbelül 5 éve. Illetve még azelőtt a Starfunksimples, amiben menedzser voltam „csak”. Abban én nem álltam a színpadon de nagyon vágytam oda. The Clash-t azt hallgatgattam régebben is, de főleg huszonnégy-öt éves koromra lett igazán fontos. És akkor egyszer csak kitaláltam 2006 környékén, hogy hát bassza meg, ezt a zenét nem játssza már szinte senki, és hogy mennyire jó lenne élőben hallani, vagy még inkább játszani. Igaz, hogy rövid ideig működött a Clash, de nagy hatással volt egy csomó más zenére. Aztán 2007-ben elkezdtük a Clash City Rebels-t, akkor még Clash City Rockers néven, a Rockmaratonon volt az első bulink. Az annyira jól sikerült, hogy utána még vagy egy hétig attól pörögtem. Ez az első olyan zenekarom, amire igazán büszke vagyok. 

Ennek hatására csöppentem bele újra a zenébe, és akkor éreztem, hogy most ezt csinálni kell, nyomni kell, nincs elvesztegetni való idő. Akkor úgy tekintettem vissza az életemre, hogy gyakorlatilag azt az 5 évet, amit az egyetemen töltöttem én elpocsékoltam arra, hogy legyen egy diplomám. Illetve hát nem elpocsékoltam, ez így nem igaz, mert jó, ha van diploma, de én valójában sosem akartam jogász lenni, jobban érzem magam így, ahogy most vagyok. Ahogy mostanában elnézem a régi évfolyamtársaimat talárral a kezükben, aktatáskával, és beleképzelem magamat a helyükbe, akkor rohadtul örülök, hogy nem tartozom közéjük, nem érezném jól magam a bőrükben, még akkor sem, ha ők igen. Lényeg a lényeg, rájöttem arra, hogy az idő véges, nem lehet szarakodni. A dolgokat, amikről mindig álmodtam, azt csinálni kell. Ennek hatására nagyon be is indultunk. Pár hónap alatt rengeteg koncertünk volt. Volt olyan, hogy 1 hét alatt 3-4 bulink volt, és nem nyáron, hanem már tavasszal. Nyáron könnyebb fellépni, mert sok a fesztivál.

Érdekes, amit mondasz és hirtelen be is ugrott, hogy akkor ezek szerint a „nincs elvesztegetni való idő” gondolata fejeződik ki a Lélekjelenlét című dalban, ami már ugye a Skruhoz köthető.

Abszolút. Meg több versben is.

Félsz attól, hogy lemaradsz dolgokról?

Attól félek, hogy az élet véges, és hogy nem fér bele az, amit én beleálmodtam, mert esetleg elvesztegetem az időt hülyeségekre. Nagy kérdés, hogy az idő telik, múlik, vagy megy? Egyre inkább gondolom úgy, hogy mindig az adott pillanatban kell cselekedni, ha van helyzet. Itt és most. Ez egy ilyen elcsépelt carpe diem-téma, de ettől függetlenül teljesen igaz. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy most kell magam szétbulizni, bebaszni, sokan ezt értik az alatt, hogy „most vagyok fiatal, most kell élni”. Persze mondom én ezt 30 éves „tapasztalt” fejjel, de például az egyetemen még pont ezzel a felfogással álltam a dolgokhoz, mert azt hittem, hogy ezek az élmények a maradandóak, miközben a bulik felére nem is emlékeztem. Teljesen elégedett voltam azzal, hogy nekem vagy egy hallgatói jogviszonyom, azt gondoltam, hogy ezzel építem a kis életemet és közben nem foglalkoztam sem írással, és zenével sem. Gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, csak teljesítettem a tantárgyi követelményeket. Eltelt 5 év és gondolkodtam, hogy most mi van? Van egy diplomám, azt annyi. Amúgy a Skru többek között emiatt is volt fontos pont az életemben, mert függetlenül attól, hogy nem tartott hosszú ideig, nekem akkoriban indult el a szövegírás. Pont a Lélekjelenlét az a dal, ami a legközelebb áll hozzám, mert a zenéjét és a szövegét is én írtam. És igen, ahogy mondod, ez a dal pont erről szól, hogy véges az egész, és ezért csinálni kell! Mindig valamire vársz…

Míg letelik az idő…

Nincs elég akaraterő. És a jelentőségét elveszti a jelenlét. Ha lépést mástól várod el, önerőből boldog nem leszel. Nem várhatod azt, hogy más adjon oda neked bármit is. Neked kell elérned a saját vágyaidat, saját úton. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a Skru zenekar nekem az utolsó nagy lehetőség, hogy valami maradandót alkossak és nagyot koppantam, amikor vége lett. Nagyon hirtelen történt, nem voltam rá felkészülve, rengeteg tervünk volt, és egyszerre csak minden már múlt időbe került. Erről szól a San Kruban végnapjai című novellám is, amit már te is olvastál és az óta felkerült a blogomra is. Aztán hamar jött a fordulat, ekkoriban derült ki, hogy babánk fog születni. Akkor váltottam át egy teljesen másik vágányra. Már a tudat maga, hogy érkezik a kislányom, az Emmácska, hatalmas inspirációt adott és elkezdtem gyerekdalokat írni otthon egy gitárra. Az apaságra kezdtem el felkészülni ezzel. Innen jött az Apa Világító Pavilonja is. Ezért is emeltem ki a beszélgetés elején, hogy az én identitásom fontos része az, hogy apja vagyok a kislányomnak. Ő a legjobb dolog, amit valaha alkottam, persze koprodukcióban.

Mikor jött a slam poetry?

2011. március 16-a, Est Café. Slam and Eggs volt a neve a rendezvénynek, ekkor slammeltem előtte, de még nem tudtam hogy kell. Hónapokkal előtte láttam a tv-ben egy összeállítás, a Wolfie beszélt benne, őt már régebbről ismertem, látásból, koripályáról, pollack strandról, meg az utcáról. Mindig köszöngettünk egymásnak. A slam poetry-ről szólt a kisfilm és felismertem a háttérzenészeket is, aztán csak néztem, hogy ott verseket mondanak az emberek. Felkeltette az érdeklődésemet. Akkor már volt egy-két versem amikről nem tudtam eldönteni, hogy legyen-e dal belőlük, vagy ne. Ezek még ilyen korai témák voltak, nem kifejezetten slam szövegek. Ezeket mondtam el ott az Est Café-ban, ott menet közben derült ki számomra, hogy ez egy verseny, és én voltam mindkét körben az első szereplő, elég gyatra voltam. Ment a zenei alap, nálam meg bekapcsolt a zenészreflex, hogy a sor eleje egyre jön az ütemben, ez széthúzta a verseket, nem igazán működött a szöveg. A zsűriben ült Saiid és az Újonc (Akkezdet Phiai). Azt sem tudtam kik ők, érted. Én rocker vagyok, csak láttam rajtuk, hogy ezek valami rapperformák, főleg a Saiid. Azóta persze követem a dolgaikat, néhány számot kifejezetten szeretek is. Aznap este versenyen kívül még elmondtam a Pokoli Faszokat, annak volt is sikere.

 Annak az estének egyértelmű pozitív hozadéka az volt, hogy fogalmam és tapasztalatom lett arról, hogy mi is a slam. Láttam több embert fellépni. Például láttam az Indi-t, akin látszott, hogy rutinos és tök szimpatikus is volt. Akkor láttam először a TG-t, aki nekem rendkívül meghatározó személlyé vált ebben műfajban. A másik érdekes figura az Angyal Gyula volt. Tetszett, hogy felment a színpadra egy füzettel, belenézett, ledobta a földre és hatalmas átéléssel kezdte nyomni a szövegét. Egyértelműen hatással volt rám, és azon gondolkoztam, hogy vajon direkt csinálja ő ezt? Észre veszi-e magát közben, vagy nem? Ez most komoly, vagy poén? A lényeg, hogy szerintem jó volt, de nagyon lepontozták. A Gyulával akkor este ismerkedtem össze, néhány hónappal később hívott is a Rockmaratonra slammelni. Én a köztes időben, márciustól júliusig egy verset sem írtam, Rockira viszont kellett vinni valamit, ezért megint ráálltam a témára. A Rockmaratonon egyébként nem volt különösebb sikere az eseménynek, viszont ott volt TG, Aldo, a Gyula, Kotroczó Máté „Matedon”, Liszkai Máté és én, így hatan voltunk. TG-vel ekkor barátkoztam össze. Régóta mozgok underground körökben, és azt tapasztalom, hogy mindenféle előadóművész és zenekar részéről jelen van némi irigység, fúrás egymás háta mögött. Nem mindenki tudja elismerni mások teljesítményét. Mindig elkezdik a másikat önmagukhoz viszonyítani, és ha valaki sikeresebb, akkor riválisként kezdenek gondolni rá. Ez minden alkotási és művészeti ágban tetten érhető, főleg azokra jellemző, akiknek nem megy olyan jól a szekere, vagy mehetne jobban is. Én ennek nyomát sem látom a TG-n.

A Rockmaratontól kezdve mi nagyon összebarátkoztunk, és ekkortól ébredtem slammer magamra. Nyáron sok időm volt írni, ekkor indult a blogom is. Közben TG-vel sokat találkoztunk, mondogattunk egymásnak a verseket. Teljesen különbözik a stílusunk. Övé a sámánszerep, tehát nem kifejezetten közérthető, földtől elrugaszkodott, viszont olyan stílusban adja elő, aminek abszolút hatása van az emberekre, még ha elsőre nem is érthető annyira. Szóval mindent megosztottam vele, ő meg bíztatott, és elhívott az Ördögkatlanra is, ahol már elégedett voltam magammal, megvolt a FLOW, amit most te is éreztél a Költészet Napi slam-en. Ott már tudtam hatni a közönségre. Ekkor haverkodtam össze Aldoval is. Őt mindenképpen ki kell emelnem, hiszen itt Pécsett ő az, aki az egyik leglelkesebb szervezője a slaméletnek, ő szervezte a Barbakán várárokban azt a bizonyos szeptemberi slam poetry, ahova lejöttek a pesti rutinosabb arcok is.

Itt gyorsan meg is ragadnám a lehetőséget, hogy kifejtsem miben is látom én a sikeredet. A Barbakános slam poetry-hez köthető a Pécs az Pécs című slam-ed is, aminek minden alkalommal nagy sikere van. Amiben én a te sikeredet látom több szöveged esetében is, az nem más, mint az olyan témákhoz való hozzányúlás, ami erősen a kollektív tudat részét képezik, ezáltal pedig mindenki számára jelentenek valamit, mindenki érti őket.

Egyébként két versben is szerepel ez a szó. Az egyik úgy, hogy kollektív öntudat, a másik úgy, hogy kollektív emlékezet. Úgy fogom fel, hogy a költészetnek ebben a formájában a slammer egy eszköz. A Pécs az Pécsben, a Ne nézzé’ tévézzé’-ben és a Kocsmatúra Matúrában is a cél valahol az, hogy a közönség megtalálja benne saját magát. Mert ahogy te is mondod, a kollektív tudat részeként vannak jelen a szövegekben található témák. Én alapból ebben a felfogásban próbálom megragadni ennek az egész műfajnak a közösségi jellegét. Mindenki találja meg a szövegekben azt a pontot, amin keresztül képes kötődni a témához, és akkor van valaminek sikere, mert magára ismer benne a hallgató és ennek hangot is ad. Ez az, amikor meg lehet azt csinálni, amit a Mikában Pesten a Ne nézzé’ tévézzé’-vel, hogy anélkül, hogy ismernék a szöveget, be tudják fejezni a sort, mert úgy épül fel a vers, és közben viszem magammal az embereket egy kis sétára. Persze ebben van egy szűrő, mert nem mindenki szereti a slam poetry-t, és nem is mindenki jön el egy ilyen estre, hanem csak az igényesebbek, kultúrára fogékonyabbak. Akinél a kultúra csúcsa a Való Világ annak nem sok mondanivalóm van, hacsak nem Alekoszról írok valamit. A közérthetőségnek tehát van egy alsó határa, ami ennél lényegesen magasabb, az érthetőséget tehát ezen a körön belül értelmezzük. A cél, hogy úgy fogalmazz meg valamit, hogy a hallgató megértse, de ne tudja magától ilyen módon megfogalmazni. Szerintem az egyéni stílusnak ez a kulcsa.

Mennyire jellemző rád, hogy elpróbálod a verseket? Milyen maga a tanulási folyamat?

A zenekaros tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy van egy próbaszínvonal, ahogyan magadnak elő tudod adni, kényelmes körülmények között, nézők nélkül. Ez természetesen élőben nem mindig jön össze ugyanúgy, de a rutin persze sokat segít ezen. Viszont ott van egy nagyon fontos tényező, ez pedig a közönség. Ha jó a közönség, akkor ők a próbaszínvonal fölé tud emelni. Én maximum a kocsiban gyakorlom a verseket, vezetés közben, vagy gyalog elmondom lépéstempóban. Nekem ez a gyakorlás. A többi meg majd élőben kialakul. Minél többször adsz elő egy szöveget, annál jobban tudni fogod fejből, plusz lehetőséged lesz rá, hogy egy folyamat részeként eljusson arra a szintre, ahogyan azt te valójában elő akarod adni, közben a szöveg is csiszolódik. Ez egy fejlődési folyamat. Ennek kapcsán jön a slam poetry egyik nagyon fontos jellemzője, amit az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy bár közösség vagyunk, itt minden ember sikere egyéni teljesítményeken múlik. Mindenki önmagáért van a slam poetry-n belül és ezt fontos kiemelni. Ennek tudatosítása is befolyásolja azt, hogy ki milyen mértékben veszi komolyan, ki mennyi energiát szán rá. Sokkal nagyobb bátorság kell, mint zenekarral kiállni. Ott, ha buksz, egyedül buksz, és senkire sem foghatod rá a kudarcot. Viszont senki nem is akadályoz meg abban, hogy jól teljesíts, tehát nincs olyan, aki visszahúzzon, vagy bárhogy megnehezítse a dolgodat.

Kulcsfontosságú fogalmat említettél. Egyéni teljesítmény. Egy hónapja volt a Redbull Pilvaker, ahol 3. helyezést értél el. Ha jól tudom a részvételed nem volt annyira magától értetődő. Légy szíves mesélj erről is egy kicsit!

Januárban hallottam, hogy lesz egy ilyen rendezvény, ami egy meghívásos slam poetry és rap verseny. Hallottam, hogy a Saiid és Wolfie is ott lesz a zsűriben. Amikor a Saiid elkérte az elérhetőségeimet a TG-től, és mondta, hogy elvileg benne vagyok az indulók névsorában, én ennek nagyon örültem is. Fellelkesültem, aztán mégsem kerültem be az eredeti tízbe aki meghívást kapott. Aldo-t és TG-t behívták, engem meg nem, ez eléggé elszomorított. Azonban rám ez inkább hatott motiváló tényezőként és elhatároztam, hogy valahogy meg kell erősítenem a státuszomat a slam poetry-n belül. Azt a következtetést vontam le, hogy eredményeket kell felmutatnom, jobban kell csinálnom a promóciót, több emberhez kell eljutnom. Túltettem magam a dolgon, de célként tűztem ki, hogy a legközelebbi ilyen horderejű eseményen már egyértelmű legyen a részvételem. Aztán nem várt fordulatként Aldo betegségre hivatkozva visszamondta a dolgot és vasárnap este 6 órakor tudtam meg, hogy szerdán én is részt vehetek a versenyen, amelyre egyébként már egy héttel korábban elfogyott minden jegy.

Vasárnap este épp fürdettük az Emmácskát, és akkor nézegettük a feldolgozásra kiadott forradalmi verseket. Végül Vörösmarty mellett döntöttem, az volt a legrövidebb. Olvastam, próbáltam értelmezni, beleélni magam a költő helyébe. Vasárnap éjjel kezdtem írni a verset és kedd délutánra elkészültem vele. Egy-két régebbi dolgot is beleépítettem, aztán kedden este megtanultam a szöveget. Szerdán délelőtt indultunk el. Nem gondoltam volna, hogy helyezést érek majd el, mert egy jó vers megírásához bizony több idő kell, vagy hirtelen és erős ihlet. Viszont a szerencsém talán az volt, hogy sikerült bele humort, iróniát csempésznem, mert felfigyeltem arra, hogy itt ez az osztrák cég, aki amúgy remek dolgokat szponzorál, mert valójában ennek köszönheti a népszerűségét, de hogy most a március 15. kapcsán akar itt robbantani?! Egy osztrák cég fogja megszervezni nekünk ezt az egészet?! Úgy döntöttem lesz hozzá tököm, hogy egy Redbull-os rendezvényen kiállok és felhívom erre az emberek figyelmét. Úgy gondolom a siker talán inkább ennek köszönhető, mert a szöveg lehetett volna jobb is. A rendezvényt egyébként áthatotta az abszolút profizmus, ami a szervezést illeti. Ki volt találva, meg volt szervezve, minden helyén volt, komolyan vették. A promócióra nagyon sok hangsúlyt fektettek előre és utólag egyaránt. Profi volt az egész.

Mit éreztél az eredményhirdetés után?

Eleve úgy mentem, hogy nem számítottam helyezésre. Ahogy végignéztem a pesti slammereken, az egész inkább tűnt egy baráti társaság közös programjának. Egyáltalán nem éreztem a levegőben a rivalizálást. Nem is foglalkoztam a helyezettek díjaival, annyit tudtam, hogy az első lóvét nyer, azt nem, hogy a harmadik is. Szóval én nem is nagyon készültem erre, nem ez motivált. Örültem, hogy találkoztam a többiekkel, és együtt lehettünk. Lement az egész, úgy gondoltam, hogy elmondtam becsületesen, nem éreztem különösebben kiemelkedőnek a produkciómat, ahhoz képest, ahogy otthon el tudtam mondani, visszautalva ugye a próbaszínvonalra, de becsületesen elmondtam, fejből. Nem égtem bele, időn belül voltam, reagáltak rá az emberek. Lényeg, hogy jött az eredményhirdetés és én egyáltalán nem izgultam rajta, bár Indi mondogatta, hogy szerinte mi ketten leszünk versenyben a 3. helyért. Nekem ez nem fordult meg a fejemben. Végül szólítottak, örültem, de akkor még nem robbant bennem semmi. Igazán csak utólag éreztem a dolog súlyát, annyira felpörögtem, napokig alig kellett aludnom mégis bírtam erővel, de az is lehet, hogy a Red Bulltól volt. A Pilvaker nekem egy fontos állomás volt, ahogy én látom, ráilleszkedik arra az ívre, amit a slam poetry leír nálam. Nagyon jól jött ki ez nekem, hálás lehetek. Nem tudom van-e benne sorsszerűség. Úgy gondolom, beférek abba a csapatba és mivel egy 3. helyre jónak tartottak, nem hallottam, hogy ezt valaki elvitatta volna tőlem azóta. Nem mondanám, hogy nagyon megváltozott ettől a világ. Nem érzem magamnak másnak, vagy többnek, nyilván kevesebbnek sem. Remek élmény volt. Ez egy lépcső, ahonnan léphetek felfele és lefele is, de remélem, hogy inkább felfele.

Végezetül pedig, gondolkodjunk most egy kicsit lokálisan! Véleményed szerint van-e igény a slam poetry-re itt, Pécs városában?

Kicsit több mint 1 éve követem a pécsi slam-életet. Voltam olyan rendezvényen ahol kutya se volt, voltam olyanon, ahol baromi sokan voltak. A közösség most még alakul, de egyértelműen úgy látom, hogy felfelé épül, igény van rá. Jó példa a Tititá. Szerdai napra lett szervezve, este 8-ra és megtelt a hely. Gyakorlatilag, amíg a versek tartottak az emberek végig ott voltak és végighallgattak mindenkit. Úgy gondolom ez jó példája ennek. Csinálni kell!

Azt látom, hogy ahogyan Magyarországon is egyre jobban mászik be a köztudatba, ez Pécsett is megfigyelhető. Egyértelmű, hogy jelen van és egyre többen kíváncsiak rá. És lesz is, ha rajtunk múlik. Elégedett voltam a Tititás rendezvénnyel, mert sok slammer eljött, de akkor lennék még boldogabb, ha minden alkalommal jönnének új arcok is, akik verset is mondanak, így kell ennek működnie szerintem. A közönség és az előadó között elmosódik a határ, és a cél is ez. Mindannyian egy közösség, a pécsi közösség tagjai. Ettől lesz a közönségből közösség!

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Egy perc slam

-den-