Tizenhét

A történet nem bonyolult: elment a 17 csapata egy slam poetry estére a Sufniba, ahol Den kolléga először mutatta meg magát a nagyérdeműnek, élő szóban, kiváló verseivel. Az ilyen rendezvényeken szokás, hogy kiosztanak néhány szót a szervezők és a hallgató is kipróbálhatja magát a slam poetry műfajában. Jelen esetben öt szó lebbent meg a levegőben. Fabo kollégával persze nyomban kacérkodni kezdtünk a gondolattal. Azonban mi inkább vagyunk haiku költők, mint slammelő szóvarázslók. Így születtek meg a versek végül, amelyeket közlésre érdemesnek találtunk. Ráadásul a Haiku inkább működik a szoba csendjében, mint a nagyvilági lüktetésben. De tudjuk mindnyájan: a verset írni kell, meg olvasni és mondani is.

A haikuk mellé Scheili Eszter álmodott fotót, amiért ezúton is köszönetet mondunk!

Az öt szó: tűz, víz, talaj, borda, repülő.

                              (Haiku költők, akik azt hitték slammelni fognak)

                              Tüzes vízzel old

                              talajból gyúrt bordád, úgy

                              repülŐ vágyat

                                                                                     -fabo-

 Ötszavas, Fotó: Scheili Eszter

                             Ötszavas

                              Tűz, víz, talajban

                              fagy: bordát tört zuhanás,

                              roncs repülő vagy.

                                                                                      -vj-

A portás, Fotó: Bibók Bea, utómunka: Scheili Eszter

Platni köré égett az élet minden bája, elveszett remények, odalett hit. Melyik, kinek a hibája? Kihez szóljon egy szép szót, ami átível a pörköltszaftos, ökölharcos esték felett? Kenyérmorzsa tapad mezítelen talpára, mert szegény pára, seperni rest. Rest in Peace a jólétnek. Pár házzal odébb mégis jól élnek. Menni kéne innen el, messze, a panelbe zárt Anti-Pécsből! Reggelente megfeszül a légcső, mert a füst kátránykertet fektetett hörgői ugarára. Ura mára elfeledte, milyen is volt egykor az asszony teste, mert megfeslett a jól megfestett jövő vászna. Szavak pattogtatnak ostort, felhasítva az önbecsülés tiszta anyagát. Titkon hívja a Megváltót, mert reggelente a buszon megváltott jeggyel, helyet a jólétben nem lel.

A Sparban arcába nyomják a prémium terméket, pedig még az S-budgetből is alig élnek meg. Lencsefőzelék a csőcselék étele, élete tétele: 3 napig esszük, mi az asztalra tétetett. Nincs pazarlás, nincs, nincs! Azt eszed, amit tegnap összenyámnyogtál! Így van a filmben is, ettől hangos a Bakterház. Ha az kell hát, hogy ne haljanak éhen, elmegy ő a gyárba is, csak fizessenek szépen. Végzettsége: ruházati eladó, de egy boltba sem vették fel avégett, hogy a pesti népek fiatalítani akarják a céget. Mit ér hát a szakértelem és a tapasztalat, ha egy instant nő arca jobban tapasztja a falat? Vállfázott igazságok sora festi fel sziszifuszi próbálkozásainak merev keresztmetszetét. Ha a Világ ebben a pillanatban esne szét, akkor is oly messze lenne még a szép remény. Gyöngyöket hány, szeme könnyben fullad vörösre. Valóban úgy fest, eltűnt ki volt egykor, örökre.

A munkaügyiben munka ügyében egy ültő helyében láthat megannyi hasonló sorsot, mert itt nem csak az ő orra alá törtek borsot. Látszik a bürokrácia feneketlen verme, ahol az Isten barma, ha akarna is, hiába kaparna ajtót, falat. Igazodj! - szól egy belső hang. Egy vesztes lehet, az is te vagy. Őt a lét minimuma nyomja maximumra. Dolgozzon a nép, de miképp? Hazaérve férje szánakozó tekintete várja. Párja ma sem talált munkát, eszik hát tovább a tavalyról maradt hurkát, amit a fagyasztó őrzött meg a disznóvágásból. Ennyit a nagy tervekről, a magasra hágásról. Szólna ő, de nem mer. Rézmozsárban összetört szíve darabokban hever. Behorpadt postaládában reklámújság helyett, nem érkezik, amire igazán vágyik, a támogatás és a szeretet. Kezében egy album képekkel tele. Szép leltára elkapott időnek, megőrzött pillAnatómia. Bámulja élete szervrendszerének részletekben elvesző atlaszát. Múltba tekintő szeme, ismét vörösre vált.

Egy kis különlegesség az USA-ból. Ez most nagy kedvencem.

Charlie Winston dala, ami többek között szintén hozzájárult a vers megírásához.

Egy perc slam

-den-
 

Egyik este azon gondolkodtam, hogy a soron következő hétvégén meg kellene próbálkoznom valami egészen újjal, tovább bővítve a vendégváró repertoárt. Krisztián régóta nagyon jó barátom. A több száz kilométer távolság ellenére, köszönhetően az internet adta lehetőségeknek, gyakran beszélgetünk, többek között a konyhaművészetről is. Szóba hozott egy nagyszerű ételt, mellyel épp feleségét várta haza, aki késő estig dolgozott. Hallván a receptet és később barátom sikerét, eldöntöttem, hogy szombaton megpróbálkozom ezzel a remek fogással, melyet lengyelül Zrazy-ként ismernek. Kelet-Európa-szerte népszerű étel. A németek Rinderroulade-ként emlegetik. Nehéz eldönteni, melyiküktől származik eredetileg, nem is akartam arra vállalkozni, hogy ebben a kérdésben igazságot tegyek, viszont a végeredmény annál jobban érdekelt. Előre sejtettem, hogy nem fogok csalódni, ám az eredmény minden előzetes várakozásomat felülmúlta.
Többféle változata és elkészítési módja ismert. Hadd osszam meg ezúttal a gasztronómia iránt érdeklődő kedves Olvasókkal azt a receptet, mellyel garantált sikert fognak aratni.

Hozzávalók (2 főre):

• 4 szelet vékony marhahúsfilé
• 1-2 gerezd fokhagyma
• 1 nagyobb vöröshagyma
• 1 nagyobb sárgarépa
• Bacon szeletek
• 2 db közepes méretű kovászos uborka
• Étolaj
• Búzaliszt
• 2 dl víz
• Mustár
• Só
• Bors
• Tört paprika
• Cayenne bors
• Fogvájó

A körethez (burgonyapüré):

• Burgonya
• Vaj
• Tej
• Szerecsendió

Elkészítése:

Fogjuk a vékony marhahúsfiléket és vágódeszkára fektetjük őket. Ideális a kb. fél cm vastag hátszín vagy comb. Nekem könnyű dolgom volt, mert itt Svédországban kaptam a szupermarketben előre csomagolt marhacombfiléket, melyek kb. 25-30 cm hosszúak és 5-6 cm szélesek voltak, az említett vastagsággal. Ha nem sikerül ilyen előre előkészített filét beszereznünk, megkérhetjük a hentest, hogy szeletelje fel a húst a kívánt paraméterekkel, vagy akár a vastagabb szeleteket magunk is kellő vékonyságúra klopfolhatjuk.
A húst mindkét oldalán besózzuk, gazdagon borsozzuk, majd vékonyan bekenjük mustárral.
Ezután a filék egyik oldalára bacon szeleteket helyezünk úgy, hogy lehetőleg minél jobban befedjék.
A hagymát félbevágjuk. Egyik felét apróra vágjuk, a másik felét durvábbra aprítjuk fel úgy, hogy hosszúkás szálakat kapjunk. A sárgarépát gyufaszálnál kissé nagyobb csíkokra vágjuk fel. A kovászos uborkát (2 db nagyjából elég a 4 szelet húsra) is hasonló formájúra daraboljuk. Majd a hússzeletek hossztengelyére merőlegesen felpakoljuk egyenletesen a hagymát, uborkát és a répa egy részét. Egyenletesen elosztjuk, gondolva arra, hogy majd fel kell őket göngyölnünk. Ha túl sok zöldséget rakunk a húsra, nem lesznek szépek a roládok, és kipotyog belőlük a töltelék. Egyik végénél fogva szorosan felgöngyöljük. Középen fogvájóval átszúrva rögzítjük. Ugyanígy teszünk a két szélével is, hogy minél jobban bezárjuk a roládokat.

Lefedhető serpenyőben étolajon megpirítjuk az apróra vágott hagymát, beletesszük a késsel finomra aprított fokhagymagerezdeket. Majd ebbe az alapba belehelyezzük a hústekercseket, óvatosan forgatva minden oldalán megpirítjuk. Ezután 2 dl vizet öntünk alá, a serpenyőt lefedjük és kb. 45-50 percig pároljuk, vigyázva arra, hogy a leve épphogy csak rotyogjon, és ne égjen oda. Érdemes rendszeresen ránézni. A maradék sárgarépát 20-30 perc után hozzáadjuk.
Miközben a roládok a szaftban párolódnak, elkészítjük a köretnek szánt burgonyapürét, melyet kis szerecsendióval vadíthatunk meg.

Nagyjából 45-50 perc után a húsokat tányérra szedjük. A maradék szafthoz kevés tört pirospaprikát (csemege) keverünk. Ízlés szerint pikánsabbá tehetjük, ha még egy kis cayenne borsot (mely nevével ellentétben valójában egy pikáns, magas kapszaicintartalmánál fogva igen erős paprikafajta), vagy ha ilyet nem kapunk, egyéb tört erős paprikát (pl. chili) is adhatunk hozzá. Végül liszttel óvatosan annyira sűrítjük be, hogy kellemes állagú szaftot kapjunk, melyet a roládokra öntünk. Burgonyapürével vagy ízlés szerint rizzsel, hasábburgonyával, esetleg burgonyakrokettel is tálalhatjuk.
Magam egy nemes száraz francia vörösbort választottam az élmény fokozására, de egy villányi Cabernet Sauvignon is tökéletes választás.
Sok gratulációt és nagyon jó étvágyat kívánok!

-Doktor Fell-
 

emlékképek úton-útfélen 

Földön 

Délután a 2-es buszon mögöttem egy Édesanya ült 3 és 4 éves forma kisgyermekeivel, kezében mesekönyv. A Konzumtól a Szliven megállóig Andersen Rút kiskacsája és A kis gyufaárus lány hangzottak el - apró varázst víve a végtelennek tűnő zötykölődésbe a délutáni forgalmi dugóban - kitöltve haszontalan perceket. Láttam: mások is figyelmesen hallgatták és végül nem csak én szálltam le mosolyogva a buszról. Lehet így is...

***

Vasúttörténeti Park - egy belülről is megtekinthető, kiállított, száz éves büfékocsiban.
„Figyelem, figyelem! Mindjárt indítjuk a vonatot!” – mondta az asztalok közt szaladgáló két kisfiú egyike. „Kapaszkodjanak, indulunk! ” És a kocsi egy pillanatra tényleg elindult, száguldott tova a hangárban, mozdulatlanul. Mi pedig? Kapaszkodtunk…

***

Álmos reggel munkába menet a 82-es trolibuszon az Örs vezér tere felé. Félsávos lezárás, mert felújítják a megállókat és az út új burkolatot kap. Mérgelődő emberek sokasága és türelmetlenkedő félmondatok a levegőben. Bosszús arcok, aggódó tekintetek - számolgatják az elveszett perceket: vajon elkésnek-e. Jellemző ez a jármű szinte egész utazóközönségére, két óvodáskorú gyermek kivételével. Ők az ülésen térdelnek, és piciny orrukat az ablakra nyomva várják izgatottan, hogy láthassák ma reggel is az építkezésen dolgozó markológépet. És amikor elhaladunk a nagy sárga munkagépóriás mellett lassan, lépésben - csodálják felhőtlen örömmel; integetnek a gépet irányító bácsinak hahotázva, aki széles mosollyal visszaint nekik. Már engem sem érdekel, hogy hány percet késünk. Újra megtanultam örülni 20 év után egy markológépnek - ahogy annak idején hetente kétszer, reggelente a narancssárga kukásautónak otthon, a tetőtéri lakás ablakában térdelve. (Ami akkoriban olyan fontos volt, hogy azokon a napokon korábban keltem fel, hogy láthassam...)

***

Budapest-Pécs, M6-os autópálya. Hét éves unokahúgom furcsa arcot vág az alagútban. „Baj van, Rozi?” – kérdeztem aggódón, mellette ülve. „Nem, nem, csak mindig olyat szoktam játszani az alagutakban, hogy vissza tudom-e tartani a lélegzetemet, amíg kiérünk.” A következő alagútban már együtt „versenyeztünk”, ki bírja tovább. Nem tudatosan, de azóta sem vettem levegőt a fent említett autópálya 3 alagútjában.

Vízen

Szántód – Révfülöp kompjárat. Kiderült, hogy a kompokon is vannak kalózok. Figyelve őket, gyorsabban értünk a túlpartra, mint valaha. A hajó felgyorsult – persze csak miután kiengedték a képzeletbeli viharvitorlákat is.

Levegőben

Télen repültem a nyárba, a Qatar Airlines Doha - Jakarta járatán. Mellettem négytagú család ült; az Édesapa egy karonülő, kétéves forma kisgyerekkel - aki a hetedik levegőben töltött óra vége felé járva - a turbulenciától és rázkódástól megijedve, keservesen sírt a félelemtől. Kínomban az ételalátétből hajtogattam neki… egy papírrepülőt. Figyelme elkalandozott a papírszárnyakon. Könnyei felszáradtak - mi pedig szerencsésen földet értünk a viharban. (Én is féltem.)

-Holdraforgó-

Mert lehetnél ács, esetleg szobafestő.
Vagy legyél slammer: egy szóbanfestő.

Február 29-én a pécsi Sufni sörözőben újabb Sopianae Slam Poetry megmozdulás volt, ahol már én is bemutatkozhattam, mint szárnyait próbálgató, ifjú slammer. A bejegyzést legfőképp önreflexiónak szánom, de nem utolsó sorban célom az is, hogy minél több emberrel megismertessem ezt a kulturális manifesztumot, egy külön erre szánt íráson keresztül. Verselni egy dolog, és megint más, ha az ember ír a verselésről.

A szerdai nekem nagy nap volt. Kicsi, de mégis nagy, ahogyan ezt vj és Kövi barátomnak oly sokat hangoztattam az eseményt megelőző hetekben. A slam poetry baromi nehéz. Ez tény. Nem attól nehéz, mert kötött formai követelményekkel rendelkezik, hanem attól, hogy a vers élőben történő előadása alapvető, mivel attól slam poetry a slam poetry. Bár a közönség úgy érkezik egy ilyen eseményre, hogy abszolút nyitott a versekre és azokra, akik ezt papírra vetették, mégis kihívás a publikum rabul ejtése. Kell a varázs, kell a hangszín, kell a megfontolt gyorsaság és lassúság, a csend, a hatásszünet, apró input-output elemek, amelyeket véleményem szerint rendkívül nehéz irányítás alatt tartani, ha az ember izgul. Meg aztán szó se róla, hogy ezekkel vagy rendelkezik valaki, vagy nem. Fejleszthető. Legalábbis úgy vélem, fejlődik magától és ez fontos is. Alapvetően van bennem némi lámpalázra való hajlam, ami mindig akkor kezdi el csipkedni a tarkóm és kiszárítani a nyelvem, amikor akciózni kéne. Ezért írtam, hogy nekem hatalmas előrelépés volt a szerda. Önmagamat győztem le és erősítettem meg egyszerre. A Nő kétszer – KontRáz, ProZat és a Filózó (fia) című verseket olvastam fel, amelyek közül a KontRáz volt az én személyes sikerem kulcsa. Ezúton is köszönet vj-nek, hogy 2007-ben papírra vetette, az eredetileg prózában megírt művet.

Közben és utólag is beszéltünk róla, hogy maga a hely kialakítása és a hangosítással adódott kisebb problémák nem biztosították a legmegfelelőbb körülményeket egy slam poetry-hez, ám ez nem von le sem a hely, sem az esemény értékéből. Jó volt ott lenni, remek volt a hangulat, többnyire mindenkinek sikerült megoldania, hogy fenntartsa a közönség érdeklődését. Az elmúlt hónapokban sokat tanulmányoztam a magyar slamélet aktív résztvevőit, így már voltak olyan fellépők, akiket be is tudtam azonosítani, és akiket nagyra tartok szakmai szempontból. Örültem, hogy élőben láthattam/hallhattam TG-t, Kövi-t és Aldo-t. Tőlük van mit tanulni!

Zárásként arról, hogy nekem mit ad a Slam poetry. Váratlan találkozás volt, új emberekkel, inspirációval vegyítve. Kövi-vel való megismerkedésem abszolút befolyásoló tényezőként hatott, és sokat köszönhetek vj-nek is, aki végig tartotta bennem a lelket és segített a felkészülésben. Új perspektívákat ad a verselés. Megírom őket a blogra, majd pedig felolvashatom mindet élőben is. Mindkettő az önmegvalósítás különböző szintjein nyújt élményeket. Élményfürdőket. Átadni valamit abból, amit érzek és gondolok, a Világ legjobb dolga. A slam poetry azt is jelenti, hogy valaminek részese az ember, tartozik valahova, meghallgatja a költőtársakat, tisztelettel és figyelemmel adózik nekik, ami fordítva is igaz. A szerda megerősített, új célokat adott. Nem állok meg ennyinél és most már biztosan érzem, hogy én is a pécsi slamélet aktív résztvevője szeretnék lenni.
 

-den-

Nagyjából négy óra harminc perc. Odakinn tél, hideg, csupán a hótakaró világít, és ez a valószerűtlen fehér fény csordogál át az ablaktáblákon. A derengés annyira pont elég, hogy a plafon tátongó üressége egyértelmű legyen. Álmatlanság. Mind gyakrabban. Holott egész éjszaka egy afrikai emberrabló banda elől menekültem, álmomban. Fegyverek, dollár és feszültség. Félre ne értsen senki, nincs nekem semmiféle ellenérzésem az afrikai rasszal, egészen egyszerűen így alakult. Az nem derült ki, hogy végül megmenekültem-e, de az, hogy e szöveg születik, azt engedi feltételezni, hogy igen.
A menetrend szokásosnak mondható: éppen csak megúsztam a komolyabb konfrontálódást a banda egy hölgy és két férfi tagjával és már a plafont bámulom. Még kicsit hitegetem magam, hogy visszatér a fürtös álom, de a percek múlása az óhaj meddőségét igazolja.
Némi belső morgolódást követően hagyom veszni a tollpaplan melegét és belátom, hogy kiváló lehetőség kínálkozik arra, hogy meglessem a csodát: azt, hogy miként születik Édesanyám húslevese. Azt hiszem, Ő lepődik meg jobban, amikor öt óra körül már a pattogó tűz melege és a készülő kávé fogadja. Nevet rajtam, jat lag, bólintok, ezen is nevet, persze, Ő nem használ ilyen hülye, angol kifejezéseket magyar szövegben. Na mindegy! Mondom Neki, hogy van egy üzleti ajánlatom, mely szerint szívesen kuktáskodom, Ő pedig bevezet a zavarosba, amely ez esetben a színtiszta húsleves misztérium-játéka. Áll az alku.

Felmerülhet az Olvasóban, hogy mi ez húsleves para; már, ha kiérződik a szövegből. Meggyőződésem, hogy levest főzni a legnehezebb, mert ott nagyon vékony jégen táncol a harmónia. Egy húsleves, amelyet meg évtizedes távlatokból nézve is szenvedéllyel kanalaz a társaság, végképp nehéz ügy, mert ott nem lehet mellébeszélni. Sokkal könnyebb olyan levekkel versenyezni, amelyeknek otthon nincs hagyománya.
Ez a reggel azonban harmonikus: minden szépen, sorjában előkerül, a hús, a zöldség, a jókora fazék, a fűszerek. Nincs sietség, nincsenek kapkodó mozdulatok, csak valamiféle szertartásos, össze nem keverhető sorrend, miközben odakinn lassan teljesen megvirrad; kétségtelenül tántorgunk ki a télből. Az egyetlen konkrét intelem a levessel kapcsolatban: nem lehet belőle keveset főzni, meg kell adni neki azt, amit megkövetel! – körülbelül annyira konkrét, mint az „amennyit fölvesz” instrukció, de azt hiszem, hogy ezt inkább érezni kell, mint érteni.
Azért is szeretem ezt a reggelt, mert van benne egy kevés abból, amiből mind inkább veszít az ember, mert az élet, a munka, az álmok hajhászása egyre távolabb sodorja attól, amit békés gyermekkornak hív. És ez most a viszontagságos álmatlanság végett valahogy időutazás volt, amelyben azért az is kiderült, hogy húslevest főzni mégsem boszorkányság, csak talán nem árt, ha az ember nem felejti el belefőzni a lélek titkos darabkáit.

-vj-

Good, Better, Best, Perfect… Muse!

Manapság ritka az olyan album, amelyen a dalok színvonala egyenletes, ahogy az is, amikor kimondható egy lemezről, hogy "sávugratás" nélkül végighallgatható. Ha például egy 12 számból álló LP-n van 5-6 jó nóta, akkor ez már véleményem szerint egy elég príma arány.

A mai rockban kevés olyan zenekar akad, mely nem a klasszikus klisék majmolásával vagy esztelen, zeneietlen „fűrészeléssel” próbál hatást kelteni.

A régi klasszikus rock és hard rock zenekarok titka minden bizonnyal abban rejlett, hogy egy olyan szerencsés és kivételes ötvözetét alkalmazták a ritmikának, dinamikának és dallamvilágnak, ami a maiaknak (mások zenei ízlését nem megsértendő, most nem példálóznék) ritkán sikerül. A keménység, esetleges "zúzás" mögül/mellől sosem felejtették ki a zenét és nem csináltak a rockból technikai sportot. Többek között ezért is hallgatok többnyire klasszikus rock zenét.

Ugyanakkor szerencsére a maiak között is akadnak olyanok, akiknek sikerül ráéreznie a rock/hard rock receptjére és emellett még újat is tudnak hozni. Egyik kedvenc példám erre a U2, bár azért már ők sem mai gyerekek. Vagy a System Of A Down, akik szintén elő tudtak jönni valami egészen újjal, egyedivel. Természetesen nem ők az egyetlen felhozható példa.

Bár zeneileg elég nyitott vagyok többféle műfajra, a mai zenék közül ritkán megyek utána (lemez beszerzése stb.) bárminek is. Lehet, hogy konzervatív vagyok…

Nemrég történt azonban, hogy az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában hallottam egy modern, újhullámos rock nótát (a versenyző csapat erre táncolt, fergeteges sikert aratva), mely mellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Megtudtam, hogy általam eleddig teljesen ismeretlen, 1997-ben alakult, három, jelenleg harmincas éveik elején járó fiatal srácból álló angol együttes jegyzi a produkciót… Egyre inkább elkezdett érdekelni. Nyomon voltam: Az első dózis, mely gyógyíthatatlan függőségemet kiváltotta, a Muse Uprising című dala volt, mely az együttes legújabb, The Resistance (2009) címet viselő LP-jének első száma.

Vajon a többi produkciójuk is ekkorát üt? Nagyon kíváncsi lettem, hogy kik is ők valójában.  Történetüket 1994-ig lehet visszavezetni, ekkor alapította meg Matthew James Bellamy (ének, gitár, zongora) és Dominic Howard (dobok) a Rocket Baby Dolls nevű együttest. Nem sokkal később Christopher Wolstenholme (basszusgitár, vokál) is csatlakozott a formációhoz, majd nevüket Muse-ra változtatták (1997), ami – lássuk be – lényegesen jobban hangzik.

A Muse „nagyágyúja” vitathatatlanul Matt Bellamy, aki 10 éves korában kezdett zongorázni, és nagymamája biztatására 13 évesen a gitárt is kezébe vette. Milyen jól tette…

Kiváló kombinációját játsszák az alternatív, progresszív és hard rocknak, a klasszikus, valamint az elektronikus zenének. Köszönhetően Bellamy zeneszerzői vénájának, kreativitásának, kiváló showman mivoltának, a tagok közötti régi, szoros barátságnak, populáris, mégis igényes, egyedi hangvételű zenéjüknek, a Muse napjaink egyik legsikeresebb zenekara. Nem véletlen, hogy izgalmas showelemekkel gazdagított koncertjeik többnyire teltházasak. Említésre méltó, hogy a Queen óta máig is ők az egyetlen zenekar, akik meg tudták tölteni a londoni Wembley Stadiont.

Első sikerüket és az áttörést az 1999-ben megjelent Showbiz című lemezük hozta. Megdöbbentően érett és kiforrott dalok hallhatók már ezen az albumon is (Sunburn, Muscle Museum (a szótárban a Muse előtti és utáni két szó), Cave, Showbiz, Unintended), pedig Bellamy itt még csak 21 éves. Ezt követően napjainkig még 4 stúdióalbumuk jelent meg: Origin of Symmetry (2001), Absolution (2003), Black Holes and Revelations (2006), valamint The Resistance (2009).

Egy interjúban adott nyilatkozatuk szerint a The Resistance című lemezt George Orwell „1984” című könyve inspirálta.

Az album a fent már említett, zseniális Uprisinggal kezdődik. Nos, rock dal mostanában nem szólt ekkorát, mint ez. Az elején rögtön belecsapnak; tökéletes, magával ragadó dinamika, ritmika, gitárriffek, muzikalitás és szöveg... az énekhang is eléggé rendben van. Először azt gondolhatnánk, hogy nincs hova kifejlődjön a produkció, ha már mindjárt így belecsaptak a fiúk, de nem, kellemesen csalódunk, mert két és fél perc után szinte felrobban a nóta.
A második, a címadó Resistance szintén mestermunka. Néhol fellelhetők benne kicsit a U2-ra hajazó elemek. Egy ragyogó, helyenként pörgős, máskor lírikus nóta ez.
A harmadik, Undisclosed Desires valahogy teljesen más, sokkal inkább elektro, és természetesen úgy tökéletes, ahogy van.

A negyedik, United States of Eurasia sok helyen a Queenre jellemző magasságokat érinti.
Már az ötödik dalnál tartunk, és úgy gondolom, még mindig nem kellett unatkoznunk. Vajon hova tovább?

A Guiding Light egy kellemes átvezető szám a hatodik Unnatural selectionhoz, ami a lemez egyik ékessége, igazi hard rock darab, a közepén zseniális bluesos lassúzással, témaváltásokkal. A hetedik, MK Ultra hasonlóan kellemes rock szám.

Innen viszont új irányt vesz a lemez és kicsit a crossover irányába mozdul el.

A nyolcadik dal, az I Belong To You, az egyik kedvencem. Valami teljesen újat hoz az album eddigi, amúgy is színes anyagához képest. A közepén átmegy a Sámson és Delila operában hallható klasszikus Mon Coeur S'ourse A Ta Voix ária feldolgozásába, majd ennek mintegy keretet adva újra visszatér az eredeti témához. Zseniális az a feszültség, ami a pergő alaptéma és Bellamy lassú szólama között érezhető.

Ha ez nem volna még elég, akkor az album végén egy príma, 3 tételes Exogenesis rock-szimfóniát hallhatunk.

Összességében ez a lemez az egyik legjobban eltalált összeállítás, amit mostanában zenekaroktól hallottam. Egy perce sem unalmas. A dalok változatosak mind stílusuk, mind hangzásviláguk tekintetében, kellőképpen hosszúak. Se nem túl rövidek, de nem érezzük azt sem vakarózva, hogy "mikor lesz már vége".

Hatalmasat szól ez a lemez. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki eddig még nem hallgatta meg. Az album első három dalából kiváló klip is készült, melyek természetesen megtekinthetők a legismertebb videómegosztó portálon is.

Eddig azt hittem, hogy már nagyjából hallottam mindazt, amit a rock zene nyújtani tud… Tévedtem.

-Doktor Fell-